Az istenfélő ember megformálása

Három olyan emberről szeretnék beszélni, akiket Isten nagy mértékben használt - és arról, hogy milyen módon használta bukásukat arra, hogy isteni tulajdonságot alakítson ki bennük.

Manapság sokat hallunk sikerről és arról, hogy miképpen lehet sikeresnek lenni. A Biblia szerint a siker egészen mást jelent. Ha megvizsgáljuk azokat akiket Isten használt nemzedékük felébresztésére, látni fogjuk, hogy a fájdalom, a szomorúság, a kínlódás és a kudarc voltak az eszközök.

Gondolj csak az istenfélő Jóbra. Az indítékai miatt bukott el. Büszke volt saját jóságára, ezt mondta: “Soha nem bántottam senkit. Igazságosan éltem.” És tényleg, ha olvassuk Jób könyvét, csodálkozhatunk azon, hogy hogyan kedvelhette ennyire Isten ezt az embert büszkesége ellenére. Igaz, hogy Jób istenfélő volt, de nagyon is meg volt győződve saját igazságosságáról.

Beszéljünk most Dávidról. Ő erkölcsileg elbukott, mégis Isten hatalmas emberévé vált. Dávid tettei nemzedékeket zavart össze. Hogyan volt lehetséges, hogy ez az ember aki ennyire istenfélő volt, mégis olyan borzasztó erkölcstelenséget követett el? Hogyan lehetséges, hogy valaki aki olyan mélyre zuhant, mint Dávid, mégis a végén a Szent Írás Isten saját szíve szerinti emberének nevezte”?

Végül, gondolj Péterre. Ez az ember elbukott küldetésében. Péternek határozott látása és elhívása volt; ő volt az akire Jézus rábízta királyságának kulcsait. De ugyanakkor ez az ember zokogva végezte, miután megátkozta és megtagadta szeretett Mesterét. Eme hatalmas kudarc ellenére Péter új emberré vált, és mint Isten szószólója szolgált a Szent Szellem kitöltése alkalmával pünkösdkor, az újszövetségi gyülekezet megszületésekor.

Mi az a szükséges erő, amely Isten emberét megformálja?

Mi a közös vonás Jézus követőiben? Ha azt kívánjuk, hogy életünket Isten megérintse, milyen belső küzdelemmel találjuk szembe magunkat? És mik azok az erők és feszültségek amiket Isten arra használ, hogy igazságosságot teremtsen bennünk? Ne merjünk így imádkozni: “Használj engem Jézus” vagy “ Uram helyezd rám a kezedet”, csak ha hajlandóak vagyunk szembenézni azzal, ami ezután bekövetkezik.

Sok történetet olvastam múltbeli és napjaink misszionáriusairól. Gondolhatnád, hogy ezek az értékes emberek állandóan érezték Isten szeretetét, erejét és örömét. Nem így történt. Történetük sok szomorúsággal, elkeseredéssel, még hűtlenséggel is telve volt, mint például Jákob esetében. Történetük nem kalanddal, hanem könnyekkel telt volt. Olvasunk olyan szentekről akik álomba sírják magukat és kétségbe esve kiáltanak: “Bűnös vagyok! Képtelen vagyok igazságos maradni, mindig bűnbe esek. Hogyan tud Isten használni egy ilyen embert mint én vagyok?”

Ha őszintén vágyunk arra, hogy megismerjük az istenfélelmet kialakító erőket, Gecsemáné kertjébe kell mennünk - röviden Jézushoz , aki a példánk. Mindazokat az erőket amelyek Jób ellen törtek, megtalálhatjuk Gecsemánéban is Krisztus ellen. Ugyanúgy, az ádáz csábító aki felkereste Dávidot a háztetőn ugyanaz volt, aki felvitte Jézust a templom csúcsára, hogy ott elpusztítsa Őt. És a Pétert kínzó erők ugyancsak azok, amelyek Gecsemánéban Megmentőnkkel hadakoztak. Meg kell értenünk: Krisztust minden erőtlenségünk megérintett és hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben. Nincs olyan megpróbáltatás, amellyel Ő ne küzdött volna.

Legyen világos: Krisztust megérintette minden erőtlenségből fakadó érzelmünk. Nincs olyan próbatétel számunkra, amellyel ő nem nézett szembe.

Hogy Isten szolgái lehessünk, egy ponton a fájdalom pohara nekünk is fel lesz szolgálva.

Minden Istent szolgáló, igazi ember megkapja a szenvedés poharát előbb vagy utóbb. Gondolj Krisztus imájára a kertben: “Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint Te.” (Máté: 26:39)

Jézus teljes szolgálatának célja az Atya akaratának beteljesítése volt. Valójában életének utolsó három éve alatt minden amit tett, a Kálváriára mutatott. Végül pedig Gecsemánéban, bármi is volt abban a pohárban amit kiivott, nagy vér cseppeket szült homlokára. Sírva kiáltott: “Istenem, ha egyáltalán lehetséges vedd el ezt a terhet rólam; túl nehéz számomra, inkább tüntesd el.”

Amikor Jóbnak lett a pohár felszolgálva, ő is sírva kiáltott: “Fájdalmamban nem látok, sebeimet könnyekkel mosom.” Amikor Dávid kiitta a poharát, az ágya úszott a könnyeitől. Ezt mondta, “Szívem és csontjaim fájdalomban merülnek el.” Mindkét ember hangjában hallom Jézus saját szavait: “Uram, ha egyáltalán lehetséges engedd meg hogy ez a pohár eltávozzon tőlem.”

Nem ismerem a te fájdalmad poharát. Némely hívők évekig imádkoztak, hogy eltávozzon tőlük a pohár. Ne gondold, hogy nem hiszek a gyógyításban, mert hiszek, de ugyancsak hiszek a gyógyító szenvedésben. Dávid így tanúskodott: “Mielőtt nyomorúság ért, tévelyegtem, de most megtartom beszédedet” (Zsoltárok 119:67) Nem szabad azt gondolni, hogy minden fájdalom vagy megpróbáltatás az ördög támadása.

Szintén nem szabad azt hinni, hogy megpróbáltatásunk mindig az életünkben lévő bűnből ered és ezért az Úr ítélete van rajtunk. Dávid másképpen látta a dolgot: ha nem lett volna része a szenvedésben, nem kereste volna az Urat.

Szóval, Isten szerinti ember akarsz lenni? Akarod, hogy Isten keze rajtad nyugodjon? Figyelemeztetlek, hogy a fájdalom poharát fogod megkapni. Könnyeiddel fogod áztatni ágyadat. Nem annyira a fizikai fájdalom miatt, hanem mert például barátaid megvetnek, visszautasítanak. Sokszor szülők éreznek ilyen fájdalmat, amikor gyermekeik szívüket megtiporva elidegenednek tőlük. Vagy amikor házastársak között magas kőfal épül.

Oh, az ezekkel járó tragikus nehézségek, nyugtalanság, álmatlan éjszakák - jól tudva, hogy Isten léte valóság, hogy Szent Szellemében jársz, hogy szereted Jézust minden erőddel... mégis innod kell a fájdalom poharát.

Nem tudunk elfutni ettől a pohártól. Bolondság lenne azt hinni, hogy ha Jézust követjük, csak boldogság fogja életünket kísérni. A Szentírás azt mondja, hogy “Teljes örömnek tartsátok, amikor különféle kisértésbe estek...” De azt is mondja, “Sok baj éri az igazat...” Habár Isten megígérte, hogy kiszabadít minket szenvedéseinkből, mély fájdalmat okoznak amint át kell rajtuk menni.

Péter megpróbálta a szenvedést emberileg elkerülni. Jézusnak Gecsemánéban lényegében azt mondta, “Mester, nem kell neked átmenni mindezen. Visszatartom ellenségeidet, míg te elmenekülsz.” Sok keresztény hasonló állásponton van és próbálják a szenvedést visszatartani Péterhez hasonlóan. Ezek kardot rántanak megpróbálnak elfordulni a szenvedéstől, “Nem kell ezzel szembesülnöm, az én Istenem jó Isten!”

Hiszem, hogy Isten hűséges, de Jézus megmutatja nekünk, hogy nem lehet elfutni a fájdalom poharától. Megparancsolta Péternek: “Tedd hüvelyébe kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” (János 18:11)

Ha bízol Abban, Aki felszolgálja neked ezt a poharat - ha meglátod a célját a szenvedéseid mögött - akkor képes leszel kiinni. Talán éget, megbélyegez, megsebez, de ne félj, mert Apukád tartja a poharat. Nem halált iszol, hanem életet!

Isten szolgája a zűrzavar éjszakáját is át fogja élni.

Jézus ezt mondta a Gecsemáné kertjében: “Szomorú az én lelkem mindhalálig.” El tudod képzelni Isten Fiát elszenvedni azt a zavaros éjszakát? Vajon nem tudta, hogy Övé lesz a győzelem a pokol és halál felett? Nem volt belső érzése a vezetettségről és végzetét illetőleg, hogy az Atya vele volt? Kellett, hogy lássa prófétai szemeivel, hogy ez az óra el fog érkezni. Még a tanítványainak is megmondta, “Nem leszek veletek sokáig.”

Ismert mondás keresztények generációi óta, hogy a hit legnezebb része az utolsó fél óra. És szeretném ehhez hozzá tenni, hogy a zűrzavar éjszakája mindig pontosan a győzelem előtti utolsó percekben érkezik el, mielőtt a sötétség világosságá válik. Másszóval: pont mielőtt Sátán minden ereje megtörik, a zavar pusztító éjszakájával fogsz szembe állani.

Abban az órában úgy fog látszani számodra mintha minden irány és cél eltűnt volna. Isten Szelleme akire addig támaszkodtál mintha elpárolgott volna. Jób ezért sírt amikor mondta: “Ha kelet felé megyek, nincs ott, ha nyugat felé, nem veszem észre. Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul ott sem láthatom, csak Ő tudja milyen úton járok...”

Dávid is sírt a zavar éjjelén: “a sötétség elborított, szemeimmel mintha feketeségbe néznék.” Péter pedig arra kényszerült, hogy Mesterét átkozza.Kiáltása hasonló sok keresztény sírásához: “Miért én?”

Jób ugyazt vallotta mint Péter: “Nem bíztam magamban és nem takartam el bűneimet. Őszinte voltam; megtartottam becsületességem. Hát miért én? Miért kell ezzel a zűrzavarral szemben állnom? Miért kell szenvednem?”

Ez igaz sok mai, síró hívőről: “Uram, nem csaptam be senkit. Elkerülök minden becstelenséget. Hát hol van a vezetésed? Miért élek ebben a zavaros sötétségben? Képzeld el Dávidot, egy nagy nemzet erős királyát amint Nátán próféta szembesítette bűnével.

El tudod képzelni Dávid rémületét, amikor megértette bűnét és bűne világoságra került? Először Dávid nem ismerte fel az embert aki a gonosz dolgokat elkövette Nátán elbeszélésében. Ténylegesen Dávid három zsoltárt írt erről a zavaros sötét időről, próbálva megérteni, hogy miért tett ilyen bolondságot. Csak azt tudta mondani, “Túl nehéz megérteni, bűnöm elárasztott! Miért velem kellett ennek történnie? Miért én?”

Sokan a keresztény egyházban olyan erkölcsi bűnökkel küzdenek, mint Dávid. És saját éjszakájuk sötétségében kérdezik: “Isten miért történik ez velem? Csak téged kerestelek szívemben, amikor a bűnöm legyőzött engem. Lelkem megtört emiatt, nem értem az egészet.”

Egy percig se gondold, hogy akit Isten csodálatosan használt azelőtt, választ tud adni erre. Jól ismerem az érzést amikor az isteni csenddel szembesül a zűrzavar éjszakáján. Jól tudom milyen érzés az, amikor egy ilyen zavaros időszakon kell átmenni, látható vagy érezhető írányítás nélkül. Minden eddigi mintám a vezetésről és tisztánlátásról használhatatlanná vált és egyszerűen nem láttam az utat. Már csak sírni tudtam: “Uram, mi történt? Nem tudom merre kell mennem.”

Mindannyian előbb vagy utóbb szembekerülünk ezzel az éjszakával. De hála Istennek, ez az időszak is elmúlik. Az Úr vágya az, hogy megtisztítsa ösvényünket.

Végül pedig, Isten szolgája a magány óráját is elszenvedi.

Jézus felsírt Gecsemánéban, “Istenem, Istenem miért hagytál el engem?” Micsoda hihetetlen szavak Jézusnak, Isten Fiának ajkáról. Hasonlót hallunk Jóbtól is, “Isten kegyetlen lett hozzám.” Ugyancsak Dávid kérdezte, “Isten elfeledte kegyelmességét? Elvette irgalmát tőlem?” És Péter, félre húzódva a főpap udvarában a tűz mellett, keserűen kijelentette, “Nem ismerem azt az embert!”

Az igazság az, hogy amikor az egyedüllét óráján megyünk át, nincsenek barátok, akik megértenék helyzetünket. Úgy érezzük, hogy Isten elfordult tőlünk. Kérdezük magunkban, “Hogyan lehetséges, hogy Isten levegye kezét rólam és elfodítsa arcát az Ő szeretettjétől egy időre?” A Biblia válasza erre, “Isten elfordult tőle, hogy megpróbálja és meglássa, mindazt, ami a saját szívében van.”

Őszintén mondom, hogy Jézus soha nem volt valóságosabb nekem mint az ilyen időben. Mégis mondhatom, hogy semmilyen borzalom nem hasonlít ahhoz amikor imáink nem hatolnak át a mennyeken, mintha az ég rézből lenne. Ilyenkor csak félelem és üresség létezik. Szívünk felkiált, “Istenem, hol vagy?”

Idegenül hangzik ez? Soha nem álltál szemben ilyen krízissel életedben? Akkor nem voltál Gecsemánéban. Isten magáról mondta a sötét órában, “Haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat,” de azt is megígéri, “de hozzád való hűségem nem szűnik meg.” És ugyanígy lesz gyermekeivel, kinyújtja kegyelmét felénk, az egyedüllét idejében.

Mit eredményezett a fájdalom poharának kiürítése, a zűrzavar és az egyedüllét éjszakájának átélése ezeknek a szolgáknak?

Jób így összegezte ezt az egyedüllét órájában, “csak Ő tudja, milyen úton járok. Ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok.”

Dávid, a sötét óra zavarában kijelentette, “Uram, kegyelmes tetteidről éneklek örökké, felemelem hangom hogy dicsőítselek.”

Pünkösdkor, Péter felülemelkedett kudarcán és olyan prédikációt adott, mely átal ezrek megtértek egy óra alatt. Ez volt az az apostol akit Jézus választott, hogy kihirdesse a világnak, “ez az, amiről Jóel prófétált.”

Tudjuk, hogy ezek felszentelt szolgái voltak Istennek. Az Úr elfogadta Jób igazságosságát... Dávidot kiválasztotta bátyjai közül... és Jézus saját maga mutatott Péterre és mondta neki: “Jöjj és kövess engem.” Mégis mindezek a szeretett, választott szolgák olyan hatalmas megpróbáltatásokon mentek át, amelyek emberileg majdnem elviselhetetlenek voltak.

Eszembe jut egy régi gospel dal sora: “Állva valahol az árnyékban, megtalálod Jézust.” Szeretteim, az én harcaim nem az otthonomban vannak. Szeretem a felségemet és csodálatos gyermekeim és unokáim vannak. Csatáim nem a barátaimmal vannak; ezrek a világon megbecsülnek. Csatám szintén nem a hitemmel vannak; soha nem szerettem az Urat jobban mint ma, és soha nem vágytam utána erősebben életemben mint most.

Hadd mondjam el, hol csatázom. Minél többet imádkozom, “Uram, használj engem”, annál jobban érzem az ellenség hadait felvonulni ellenem. Minél erősebben kérem az Urat, hogy az emberek megtérjenek Jézushoz - minél inkább küszködök imáimmal és hűséges tanúvallomással az emberek megtéréséért - annál erősebben érzem Jézushoz hasonlóan összezúzva magamat. És mégjobban sírok, “Oh Uram, ha szárnyaim lennének, elszállnék. Akkor elmenekülnék a fájdalom poharától, a lelkem megpróbáltatásától. Istenem, nem bírom elviselni.!”

Mégis, mint Jób, Dávid és Péter a múltban, tudom hogy kiben hiszek.

Amikor egy embert Isten formál, az ellenség hatalmas dühhel támad.

Lehet, hogy most a fájdalom keserű poharát kell megkóstolnod. Talán a zűrzavar sötét éjszakájában élsz, borzasztó egyedüllétben. Sürgetlek, hogy tégy úgy, mint a fent említett emberek legsötétebb órájukban és állj hittel. Mondd mint ők: “Ezért szenvedem ezeket, de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincseit megőrizze arra a napra.”

Talán nincs örömöd vagy béességed jelenleg a lelkedben. Valójában továbbra is összezavarodott a lelked. Ha így van, gyökerezz meg az Igében. Ne próbáld átgondolni, hogy mi lesz, mi fog történni. Csak egy út lehetséges és ez az út a Gecsemánén át halad. “Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás.”

Sok kedves Krisztusban lévő hívő elmondja szomorú történét elvesztett kedveseiről, hosszantartó szomorúságról, végtelen bajokról. Gyakran úgy tünik, hogy a bajok soha nem múlnak el és ténylegesen emberileg reménytelennek tűnnek. Számukra az élet állandó fájdalom, egy pár pillanat boldogsággal itt-ott. Néha kérdőre vonják az Urat, “Vége lesz valaha ennek a sötét éjszakának? Ez lesz a sorsom egész életemben?”

Kedveseim, biztosak lehettek, hogy Isten nem felejtett el titeket. Minden könnyeteket üvegekben őrzi. Évekkel ezelőtt, amikor először prédikáltam ezt, egy kedves nőtestvér Krisztusban odajött hozzám és mondta, “Pásztor, amikor ma reggel idejöttem, boldog és gondtalan voltam. De amikor elkezdtél beszélni a fájdalom poharáról mélyen a lelkemben elkezdtem sírni. Férjem elhagyott és gyermekeim élete teljes felfordulásban van. Elrejtettem fájdalmamat, de az igazság az, hogy a lelkem kifáradt.” Imádkoztunk, kérve Istent hogy erősítse meg hitét és felbátorodott szívvel ment el, mert tudta, hogy kiben hisz.

Kedves szentek, csatátokban legyen Jézus az életetek öröme és reménye. Engedjétek meg neki, hogy annyira megváltoztassa szíveteket, hogy az élet körülményei nyomasszák a lelketeket. Isten legértékesebb munkáját ilyenkor végzi, és ilyen időkben változtat minket. Ilyen idők után akármi is fog következni, mindig felül fogtok kerekedni és “jobbjánál fogtok ülni a mennyekben”. Ti vagytok hihetetlen szeretetének tárgya!