Bátorság az Isten jelenlétébe való belépéshez

„Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet Ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az Ő teste által…járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel…” (Zsid. 10: 19-20, 22)

Krisztus Kálvárián végzett munkájának két része van; az egyik az ember hasznára van, a másik Istenére. Az egyik a bűnös emberért történt, míg a másik az Atyára vonatkozik.

Jól tudjuk, hogy mit tett Krisztus értünk a kereszten; megbocsátotta bűneinket. Ugyancsak győzelmet adott a bűn rajtunk való uralma felett. Miénk a kegyelem és irgalom és természetesen az örök életre való ígéret. A kereszt adta a bűntől és pokolból való menekülés lehetőségét is.

Köszönöm Istenünknek ezeket a jutalmakat, amelyek csodálatos megkönnyebbülést hoznak. Örömmel tölt el, hogy ezekről hétről hétre prédikálnak templomokban, gyülekezetekben. De van a keresztnek egy másik jutalma is, amelyről nem sokat hallunk. És ez az Atyára vonatkozik. Nem értjük, vagy nem tudunk arról a gyönyörűségről, amit a kereszt az Atyának adott. Mert az Atya számára gyönyörűség, amikor egyik tévelygő gyermeke hozzá tér.

Ha csak arra fókuszálunk, hogy a kereszt megbocsátást biztosít számunkra, ha ez a végeredménye a prédikálásunknak, akkor hiányolni fogunk egy fontos igazságot, amelyet Isten a kereszt által adott. Mélyebben kell, hogy megértsük micsoda örömöt és gyönyörűséget jelent a kereszt Isten számára. Ez az igazság sokkal több, mint megkönnyebbülés számunkra, mert szabadságot, nyugalmat, békét és örömöt hoz életünkbe.

Véleményem szerint a legtöbb keresztény megtanulta, hogy bizalommal járulhat Isten elé bocsánatért, szükségletekért, válaszért imáinkra, de nem igen van ismeretünk a fentiekről, habár nagyon fontosak az Úrral való életünkben.

Az Úrnak nagy öröme van abban, hogy a kereszt által szabad bejárásunk van Hozzá. Valójában a történelem legdicsőségesebb pillanata az volt, amikor a templom kárpitja kettészakadt Krisztus halálának napján. Abban a pillanatban a földrengésben a sírok megnyíltak.

Ez volt a pillanat, amelyben az ember és Isten Szent jelenléte közötti válaszfal leomlott és valami hihetetlen történt. Ettől a pillanattól fogva nemcsak az ember lett képes az Úr jelenlétébe belépni, hanem Isten is kilépett az emberhez.

Aki egyszer teljes sötétségben lakott, most nem vár reánk, hogy Őhozzá jöjjünk, hanem Ő jött ki hozzánk. Isten kezdeményezte ezt, és Krisztus vére mosott el minden akadályt az útból. Teljes mértékben az Úr kezdeményezése volt; olyan, mintha valaki ezt jelentené ki: „Elég volt - én fogok békét teremteni, lerombolom a széthúzás falát. Saját magam kezdeményezésére teszem.”

A kereszt előtti időkben a hétköznapi ember képtelen volt Isten színe elé járulni; csak a főpap léphetett be a Szentélybe. Most azonban Jézus keresztje utat nyitott az Atya jelenlétébe. Egyedül az Ő kegyelme által rombolta le a falat, amely gátolt minket jelenlététől. Most pedig Ő jön ki hozzánk, és átölel minket, a tékozló bűnös embereket.

Csak gondolj Izrael csodálatos felszabadítására; amint Isten népe száraz talajon kelt át, és a hullámok a szemük láttára eltemették az őket üldöző ellenséget. Ez dicsőséges pillanat volt, hatalmas dicsőítő Istentiszteletet tartottak, tánccal, énekkel és hálaadással: „Szabadok vagyunk! Isten felszabadított minket az elnyomásból.”

Izrael története a a vétkességünk és bűnösségünk bilincseitől való felszabadításunkat szimbolizálja. Tudjuk, hogy Sátán le lett győzve a keresztnél és kiszabadultunk erős vasmarkából. De felszabadításunkkal több célja volt Istennek. Isten terve soha nem az volt, hogy Izrael lesátorozzon a Vörös-tenger másik partján. Sokkal nagyobb célja volt. Az, hogy bevezesse őket Kánaánba, az ígéret földjére. Vagyis azzal a céllal hozta őket ki, hogy bevezesse őket az Ő szívébe, az Ő szeretetébe. Egy olyan népet akart, akik teljesen az Ő kegyelméből, irgalmából és szeretetéből fognak élni. És ma ugyanez igaz ránk is.

Izrael első vizsgája csak egy pár nappal később jött, és zúgolódásban, panaszkodásban, teljes elégedetlenségben végződött. Miért? Elismerték, hogy Isten felszabadította őket, de nem ismerték fel ebben Isten szeretetét.

Itt van ennek az üzenetnek a kulcsa: Lehetetlen, hogy örömünk és békénk legyen, és igazából képtelenség Istent szolgálni amíg nem ismerjük fel, hogy szíve gyönyörködik a velünk való együttlétben. Amíg nem értjük és látjuk, hogy a kereszt lerombolta a falat Isten és közöttünk, amíg fel nem ismerjük, hogy ott múltunk minden bűne meg lett ítélve és el lett törölve. Isten mondja, „Azt akarom, hogy céltudatosan nézz és haladj előre, hogy azt a tökéletességet, teljességet érd el, mely jelenlétemben vár rád.”

Az emberek sokasága örömmel élvezi a kereszt által megkapott előnyöket, jó dolgokat. Kiszabadultak Egyiptomból és a győzelem partján állnak. Élvezik és megköszönik Istennek a szabadságot hogy elnyomójukat a tengerben vetette. De sokan nem értik és nem sajátítják el Isten magasabb célját, nagyobb jótettét. Nem értik, hogy Isten kihozta őket, azzal a céllal, hogy behozza őket, vagyis magához vezesse őket.

Jézus tanítóeszközként használta ezt a történetet, hogy megértsük ezt a nagy igazságot, akkor és most. A történetben az ember előnye világos, de ugyancsak nyilvánvalóan láthatjuk Istenét is. Ez a történet nemcsak az eltévedt embernek szóló megbocsátásról beszél, hanem még inkább az atya öröméről, amint a fiú elé fut kitárt karokkal.

Ismerjük a történetet; az ifjú kikövetelte örökségét és erkölcstelen életmódra pazarolta. Végül szegényen, egészségileg és lelkileg megtörten, amikor a legmélyebb pontra került elhatározta, hogy visszatér Atyjához. De amikor még távol volt otthonától az Igében olvashatjuk; „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt” (Luk. 15:20)

Figyeld meg, hogy semmi nem tartotta vissza az apát a megbocsátástól. A fiúnak semmit sem kellett tennie, még bűneinek elismerését sem, mert az apa mindent elkészített ahhoz, hogy visszavegye fiát. Igen, az apa kezdeményezett mindent: Ő futott a fiúhoz, amint látta, hogy a fiú hazafelé jön és ott átölelte őt. Az igazság az, hogy a megbocsátás soha nem probléma egy szerető apának. Ugyanígy nem probléma mennyei Atyánknak sem mikor egyik visszatérő gyermekét látja.

Tehát nem a megbocsátás a fő dolog ebben a történetben. Jézus érthetővé teszi, hogy nem volt minden a bocsánat adás. Az apa nemcsak átölelte és bocsánatot adott fiának aztán pedig hagyta, hogy menjen a maga útján. Nem, az apa többre vágyott, gyermekének jelenlétére, a vele való együttlétre vágyott.

A tékozló fiúnak meg volt bocsátva és megint visszakerült az apja kegyeibe, de még nem költözött be az apja házába. Az apa csak akkor elégedett meg és telt el örömmel, amikor fia a társaságában maradt. Ez a történet kulcspontja.

Itt lesz érdekes a történet. A fiú nem érzett megkönnyebbülést az apa bocsánatával. Ezért habozott apja házába bemenni. Lényegében próbálta apjával megértetni mindazt amin keresztülment tévelygéseiben. „Ha csak tudnád mindazokat a rémes dolgokat amiket tettem, Istentelen dolgokat. Bűnt követtem el Isten ellen és kegyelmes szereteted ellen. Nem érdemlem meg a szereteted. Minden jogod megvan arra, hogy hátat fordíts nekem.”

Ebben a tékozló eredeti természete beszélt. Lényegében ezt mondta: „Képtelen vagyok csak egyszerűen visszajönni, mintha semmi sem történt volna. Apám átölel és megcsókol, de semmit sem kérdez? Csak visszavesz és átkarol? Valami nincs rendben itt. Vissza kell fizetnem amit eltékozoltam. Valószínűleg többel tartozom, mint amit vissza tudok fizetni, de legalább meg kell próbálnom.

Kedves szentjeim, hogy van ez veletek? Védekezel amikor az Atya arra sürget, hogy jöjj jelenlétébe? Tudod talán, hogy bűneid meg vannak bocsátva, de mégis képtelen vagy megengedni, hogy társaságod élvezze? Talán mint a tékozló fiú, sírva állsz az úton bocsánatkéréssel, és Isten szerinti szomorúsággal. Mint ő, sírva kiáltasz az Atyához: „Vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzél.” (Luk. 15:21)

Ez ténylegesen a bűn igazi elismerése, de nem teljes, ha vonakodsz belépni az Atya házába. Miért húzódozol attól? Mint a tékozló, talán még mindig a múlt bűneire fókuszálsz?

De figyeld meg, hogy miképpen felel az apa. Nincs egyetlen rosszalló szava. Nem említi a tékozló lázadozását, nem említi kicsapongó életmódját, bolondos tetteit, lelki csődjét. Az apa nem hallgatott a fiú próbálkozásaira, hogy érdemtelenül a házon kívül maradjon, nem vette tudomásul! Miért?

Az apa szemében az a másik fiú, aki a múltban elment otthonról, az a fiú számára halott volt. Az a fiú teljesen gondolatain kívül volt, és nem volt szükség a múltról beszélni. Az apa lényegében ezt mondta: „Ami engem illet, a régi fiú meghalt, és most járj velem mint egy új teremtés. Így gondolok rád. Nincs szükség arra, hogy a bűn hatalma alatt élj. Ne beszélj állandóan bűneidről és érdemtelenségedről. A bűn kérdését nem kell felhozni többé. Jöjj bátran hozzám és fogadd el kegyelmem és irgalmam. Gyönyörködöm benned úgy, ahogy vagy”.

De a tékozló nem volt boldog apjának jelenlétében. Talán ezt gondolta: „ Talán az kellene, hogy szigorúan megbüntessen. Hogyan tudnám megfizetni az adóságot? Valahogyan kell hogy érezzem tetteim következményeit, a büntetést. Valahogyan be kell bizonyítanom neki, hogy megváltoztam”.

Gondolataiban meg volt róla győződve, hogy valami kárhoztató ítélet vár reá és ezt Sátán helyezte oda. Ma ilyesmi szintén megtörténik Isten gyermekeivel. Atyánk gyönyörködik bennünk, körülvesz szerető karjaival, mégis azt gondoljuk, hogy alázatosságunk azt jelenti, hogy állandóan el kell sorolnunk Istennek a múlt bűneit, ahelyett hogy bíznánk szeretetében. És állandóan bűnösnek gondoljuk magunkat, azt gondoljuk: „Mérgesebb kell, hogy legyen rám, mint másokra, mert többet és mélyebbet vétkeztem.”

A tékozlónak szüksége volt „az értelem megújulására”, amiről Pál beszélt. Jólesik ezeket a szavakat olvasni a történetben: „Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére és sarut a lábára….hozzátok ki a hízott borjút és vágjátok le! Együnk és vigadjunk.” (Luk. 15:22-23)

A szolgák kihozták a legszebb köntöst amit a házban találtak és a fiúra öltötték, ez pedig szimbolizálja Krisztus Igazságának köntösét. Ezután az apa fiának kezére húzta a gyűrűt mely Krisztusban való egységet jelent, sarut adott a fiú lábára, mely Krisztusban való békesség evangéliumát szimbolizálja. Ez a szerető apa gyermekének megmutatta:

„ Dobd ki a testi rongyokat, az öncélú törekvéseket, amelyeket az én kedvemért próbálsz tenni. Hadd mutassam meg mit gondolok rólad. Lépj be házamba és jelenlétembe mint egy új királyi gyermek. Nem mint koldus vagy rabszolga, hanem mint fiam akiben gyönyörködöm! Gyere, lépj be bátran és bizalommal.”

Ugyanez igaz számunkra is. Kell, hogy értelmünkben megújuljunk, hogy lássuk Isten szerető hívását jelenlétébe. Visszatérek az üzenet nyitó verséhez:

„Mivel pedig atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet Ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az Ő teste által…járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel” (Zsid. 10:19-20, 22)

A szó gyökerének „bizalmunk” vagy „merészségünk” jelentése: „egy felszabadított rabszolgával kapcsolatos”. Nem vagyunk többé a bűn és halál törvénye alatt, hanem a kegyelem uralma alá tartozunk. Röviden, csakis az Atya szeretetének és kegyelmének köszönhetjük, hogy jelenlétébe beléphetünk. És ez a minősítés a következő: „Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmától, és Ő vitt át minket szeretett Fiának országába.” (Kol. 1:12-13)

Mi soha nem leszünk képesek magunkat arra érdemesek minősíteni, hogy beléphessünk Isten jelenlétébe. Imádkozhatunk, olvashatjuk a Bibliát ájulásig, ígérhetjük Istennek, hogy jobb emberek leszünk, de a testi munka, igyekezet soha nem lesz elég hogy jelenlétébe jöhessünk. Mi abszolút semmit sem tudunk adni Istennek, ami jelenlétét és gyönyörűségét kiérdemelné. Az egyedül az Ő kegyelme által nyerhető meg.

A lakoma elkészült, hogy a tékozló apai házba való visszatérését megünnepeljék. És az apa kijelentette: „Be kell mennünk a házba hogy ünnepeljünk.” Szeretteim, ugyanez reánk is tartozik: be kell mennünk az Atya jelenlétébe, önvád és önítéket nélkül és örülnünk kell!

Az apa kijelentése kimutatta igazi örömét abban, hogy fia megint otthon van, szeretettel, békével és örömmel telt házában. Az apa lényegében azt mondja, „Gyönyörködöm abban, hogy fiam visszatért és megint velem él.”

Képzeld el, hogy milyen volt a fiú magatartása mikor átlépte a küszöböt? Ha a sarokba leülne és duzzogna, örömöt okozna apjának? Vagy állandóan visszaemlékezne bűneire és bánkódna az elvesztett évek miatt. Képtelenség csak félelemben ülni az ilyen csodálatos kegyelem jelenlétében és attól félni hogy meg lesz bírálva megint, ha véletlenül rosszat cselekszik. Az ilyen magatartás az apa szívét megsebezné.

A Biblia írja, hogy mi történt azután: „Vigadjunk… és vigadozni kezdtek” (Luk. 15:23-24) Mondhatom, hogy korlátlan öröm és vigasság tört ki abban a házban, énekkel és tánccal. És mindez azért, mert az apa öröme ott volt. Az a fiú bevonult minden kárhoztatás és félelemérzet nélkül, mert tudta, hogy az apa megbékélt vele.

Kérdezlek: Mi adhat örömöt és vidámságot az Atya jelenlétében? Mi szabadítja fel szívemet társaságában? Mi az ami boldoggá tesz mikor az Atyával vagyok? Nemcsak a tudat, hogy biztonságban vagyok…nemcsak az, hogy a kereszt bemenetelt biztosított az Atyához, nemcsak a lelki megkönnyebbülés ezek miatt. Inkább, az Úrnak bennem való örömét látni! Látni, hogy örvendezik nekem és meg van elégedve velem. Az a tudat, hogy az Ő szemében nem vagyok bűnös és hogy Ő érdemesnek tart engem és gyönyörűsége van bennem.

Szeretteim, ez az igazi megfontolandó dolog ebben a történetben. A fiú hazatérése kisebb esemény, mint az Atya gyönyörűsége! Az apa teljes mértékben gyermekének visszatérésére, és társaságára koncentrált. Velünk is hasonlóan van: jelenlétünk az Atya házában az ami az Ő öröme és gyönyörűsége. Emlékezzetek vissza mit mondott az Atya Jézus megkeresztelésekor: „Te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm.” Ugyanígy Ő bennünk is gyönyörködik, mert Fiában vagyunk!

Gyakran kérdezem magamban, miért van olyan sok hívő, még a szolgálatban is, aki letört és kedveszegett. Miért nincs sokaknak örömük és nyugalmuk? Meg vagyok győződve, hogy azért van ez, mert nem látják magukat úgy ahogyan az Atya látja őket. Igazi maradandó béke és öröm akkor jön, amikor mélyen hisszük szívünkben, hogy azok vagyunk akinek az Atya lát minket. És az Ige mondja: „Mert meghaltatok és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.” (Kol. 3:3)

Képzeld el milyen tragikus lett volna, és az Atya szeretetének lekicsinylése, ha a tékozló örömmel lépett volna be az Atya házába, de hamarosan régi félelmei elragadták volna szívét: „Ez nem lehet igaz. Mi lesz, ha az Atyám megváltoztatja a véleményét? Mi lesz, ha holnap megint elesek?” Nem! Ellent kell állani az ilyen gondolatoknak és ehelyett az Atya nyilvánvaló örömére kell fókuszálni abban a pillanatban.

Ismerek egy lelkészt aki nemrégen visszaesett régi életének kábítószerhasználatába. Azonnal „Jób féle” szolgálók, presbiterek vették körül, hogy „segítsék” őt, vagyis helyreállítsák őt. Állítom, hogy az ilyesmi soha nem fogja Isten munkáját elvégezni. A bűn és kárhozat érzése a testiek munkája; az ilyesmi nem fog senkit visszahozni az Atya szeretetébe.

A tény az, hogy ez a lelkész már bűnbánatot tartott, gyötrelemmel sírt: „Bűnt követtem el Isten ellen, családom ellen és a gyülekezet ellen.” Persze voltak következmények. Most ennek az embernek arra van szüksége, hogy felismerje az Atya szeretetét és ölelő karját, hogy csókjával visszaveszi magához és hallja, „Gyönyörködöm benned. A kereszt győzelméhez járultál. Az én szeretett fiam vagy és Krisztust tanulod.”

Mint Krisztus követői, Isten szavát el kell fogadnunk mint igazságot, amikor kijelenti rólunk, hogy mi kik vagyunk. Az „óember” az, aki még mindig próbálja Istent kielégíteni tetteivel, munkáival. Az ilyen ember utálja a bűnt, nem akarja megbántani Istent, mégis öntudata állandóan kárhozatban tartja. Így megígéri, hogy a bűn problémáján túl fogja tenni magát: „Meg fogok változni! Ma elkezdek harcolni bűneim ellen akármibe is fog ez kerülni. Azt akarom, hogy Isten lássa, hogy milyen komolyan próbálkozom.”

Az ilyen ember sok könnyet és izzadtságot visz az Úrhoz. Imádkozik és böjtöl, hogy bebizonyítsa Istennek, hogy szíve jó. Képes ellenállni a bűnnek és azt mondja magának: „Ha képes vagyok így élni egy napig, miért ne lehetne két napig? Miért ne három vagy négy napig, vagy egy hétig?” A hónap vége felé jól érzi magát és meg van győződve arról, hogy jó úton halad a szabadság felé.

De hirtelen a régi bűn előkerül és ez az ember mélyen elkeseredik. A kör kezdődik előröl. Az ilyen ember mintha egy futófelületen lenne és képtelen lelépni.

Soha ne legyen így velünk! Az óemberünk Krisztussal lett megfeszítve Isten szemében, meghalt. Pál azt mondja, hogy az óember a keresztnél halottnak lett nyilvánítva. Jézus vitte magával a sírba az óembert ahol az halottan és elfeledve maradt. Amint a tékozló fiú apja nem fordította figyelmét a régi fiú mivoltára, ugyanígy Isten ezt mondja: „Nem ismerem el és nem foglalkozom az óemberrel. Csak egy embert ismerek el és ez a Fiam, Jézus Krisztus és mindazok akik Őbenne vannak hit által.”

Az új ember feladott minden reményt arra, hogy Isten tetszését elnyerje testi igyekezetei által. Meghalt a régi életmód szerint élni. És hit által látja, hogy az egyetlen mód arra, hogy az Atyának örömöt okozzon, az, hogy Krisztus kell hogy mindene legyen. Megérti, hogy Isten csakis egyet ismer el; Krisztust és mindazokat akik benne vannak.

Az új ember csak hit által él. „Az igaz hit által él.” Teljesen hisz Isten szavának, és csakis arra támaszkodik. Minden szükségletének forrása egyedül Krisztus lett és ez elégséges. Hisz abban amit Isten mond, „Óembered halott és életed el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben.” Talán nem érzi ezt, vagy nem érti meg, de nem fog az Atya szerető szavával vitatkozni. Elfogadja hittel és hiszi, hogy az Úr hűséges lesz szavához.

És így az Atya gyönyörűséggel van eltelve! És kijelenti: „ Ez az én szeretett Fiam akiben én gyönyörködöm. Ti vagytok az Ő teste és Ő a fej. Így benned is gyönyörködöm. Mindent amit Fiamnak adtam, a tietek is, az Ő teljessége a tiétek is.”

Így néznek ki azok akik bizalommal lépnek be Isten jelenlétébe!

Dicsőség az Ő Szent Nevének!