A hit végsô próbája
"De Izráel fiai szárazon menének át a tenger közepén... Orrod leheletétôl feltorlódtak a vizek. és a futó habok fal módjára megálltak; a mélységes vizek megmerevültek a tenger szívében." (2 Mózes 14:29, 15:8)
Milyen csodálatos tanú vallomása volt ez az Izráelitáknak! Isten megmentette választott népét úgy hogy a Veres Tengert szétválasztotta és a vizeket falként tartotta vissza. Az Izráeliták biztonságban és szárazon haladtak keresztül a tengeren, míg az egyiptomi hadseregre rászakadt a hullám és ott pusztúltak.
Nagy örömben törtek ki az Izráeliták az Úr cselekedete miatt. A nép táncolt és énekelt, "Erôsségem az Úr és énekem, szabadítómmá lôn nekem ...Vitéz harcos az Úr, az Ô neve Jehova ...Fenséged nagyságával zúzod össze támadóid, Kicsoda az istenek között olyan mint a te Urad?" (Lásd 2 Mózes 15)
Mégis három nap múltán ugyanezek az Izráeliták morgolódtak az Úr ellen, aki megmentette ôket. Amikor nem találtak vizet a pusztaságban, zúgolódtak mondván, "Mit fogunk inni?". Csak 72 óra elmúltával a hatalmas csoda után megkérdôjelezték Isten jelenlétét a táborban.
A zsoltár énekes azt írja, "Atyáink nem értették meg Egyiptomban csodáidat, nem emlegették meg kegyelmed nagyságát, hanem dacoskodtak a tengernél a Veres Tengernél." (Zsolt.106: 7) Lényegében ezt mondja: "El tudsz képzelni ilyen hitetlenséget?" Kérdôre vonták Istent ott ahol megmentette ôket, a Veres Tengernél. A történelem legcsodálatosabb csodájának voltak szemtanúi, és Isten dicsôségérôl énekeltek. Mégis három nap múltán amikor hitüket az Úr próbára tette; sírni kezdtek mondván, "Hol van Isten? Velünk van, vagy sem?"
"Szorongatóikat víz borította el, egy sem maradt meg belôlük. És hittek az Ô beszédeinek és énekelték az Ô dicséretét. Hirtelen elfeledék cselekedeteit;nem várák az Ô tanácsát! Epekedés epeszté ôket a pusztában és próbára tevék Istent a sivatagon. És megadá nékik amit kívántak; és ösztövérséget bocsáta lelkökbe," (106: 11-15)
Ennek ellenére Isten mannát adott nekik enni. Csodálatos módon hozott fürjeket, hogy húst egyenek. Annyi eledelük volt, hogy nem tudták mit csináljanak vele. Az Ige mondja, hogy addig ettek míg az orrukon jött ki.
Mégis amikor Refidimbe érkeztek, megint nem volt mit inni. Mózestôl követelték, "Adjál vizet nekünk", és megkövezéssel fenyegették ôt. Mózes a sziklára ütött és Isten "megnyitotta a kôsziklát és a víz zúdula ki, folyóként futott a sivatagon." (105: 41)
Olvasd a következô verset, "Mert megemlékezett az Ô szentséges ígéretérôl" (105: 42) Az Úr hûséges volt szavához. Csodálatosan ellátta népét megint. Mégis itt Refidimnél hangoztatták az Izráeliták a gyalázatos vádat: " Velünk van Isten vagy sem?"
A biblia világosan írja, hogy Isten okozta megpróbáltatásukat. Ô engedte meg hogy az Izráeliták éhezzenek és szomjúhozzanak, és ô vezette ôket azzal a speciális céllal a szörnyû megpróbáltatásokba, hogy megtanúljanak bízni szavában. Miért? Azért mert az ígéret földje elôtt álltak, ahová az Úr akarta bevezetni ôket, és hogy elérjék azt, teljes mértékben, abszolút bizalommal kellett hogy higyjenek Isten ígéreteiben.
Amikor ezt a részt olvasom a bibliában, azt kérdezem, vajon hányan vannak a keresztény hívôk közt olyanok, akiket Isten megszabadított, de aztán hirtelen szigorú megpróbáltatás alá estek? Az igazság az, hogy minden igazi hit megpróbáltatásban születik; nem lehet bennünk hitet képezni másmódon. Amikor a megpróbáltatás közepében Isten szavához fordulunk - Ígéreteibôl akár élünk vagy halunk - az eredmény mindenképpen hit lesz.
Igenis, a hit csakis így növekszik: megpróbáltatásokon keresztül, amíg az Úrnak egy olyan népe lesz, aki vallja, "Istenünk hûséges". De ha elvesztjük hitünket a megpróbáltatások miatt - ha csak morgolódni és panaszkodni fogunk körülményeink miatt akkor tanúvallomásunkat elvesztettük. Elvesztjük a célt amiért Isten elhívott és kiválasztott minket.
Késôbb amikor az Izráeliták Kádeshez érkeztek, a Jordán mellett az ígéret földje elôttük állt. Isten bátorította ôket; "itt az idô, hogy elfoglaljátok a földet." Ehelyett 12 kémet választottak és Kánaánba küldték ôket, hogy kivizsgálják a helyzetet.
A nép nem tudta, de közben Isten türelme kezdett elfogyni. Már elôre megígérte, hogy mindig elôttük fog járni, hogy semmilyen ellenség nem fog megállni elôttük, és hogy Ô maga fogja a csatát megharcolni. Megígérte, hogy minden erôsséget le fog rombolni, hogy beviszi ôket az Ígéret földjére, és minden ellenséget le fognak gyôzni.
Tízszer próbálta ki Isten Izráelt, és minden alkalommal megmentette ôket. Mégis minden alkalommal Izráel elbukott hitében, és most a végsô próba elôtt álltak.
A 12 kém közül 10-en csüggedt hírekkel tértek vissza, mely megmérgezte az egész gyülekezetet. Azt mondták, "Elmentünk vala arra a földre amelyre küldtél minket és bizonyára tejjel és mézzel folyó az, és ez annak gyümölcse. Csakhogy erôs az a nép amely lakja a földet és a városok erôsítve vannak és felette nagyok; sôt még Anák fiait is láttuk ott... Olyanok valánk a magunk szemében, mint sáskák és az ô szemeikben is olyanok valánk... nem mehetünk fel ez ellen a nép ellen, mert erôsebb nálunknál." ( Lásd 5 Mózes 13 fejezetét)
Ne felejtsd el, hogy Isten már parancsot adott nekik, hogy menjenek és foglalják el a földet. De mi lett a kémek beszámolójának hatása? "És felemelé szavát az egész gyülekezet és síra a nép azon éjszakán." (5 Mózes 14: 1) A nép a gonosz kémekre hallgatott az Úrban való bizalom helyett, és egy egész éjszakán át sírtak és aggódtak arra vágyva, hogy inkább meghaljanak. Megint azt hangoztatták, "Miért menjünk tovább? Isten becsapott minket."
Józsué és Káleb a 12 kém közül valók, ez ellen a hír ellen álltak fel. Hittel szóltak, "Az Úr nekünk ígérte ezt a földet, nem szabad félelembe esni és fellázadni a szava ellen. Gyôzni fogunk! Az ellenségrôl Isten elvette a védelmet, Az Úr jelenléte velünk van. Menjünk elôre!"
Mi volt a reakció? "Kövezzük meg ôket!" Ezen a ponton az Úrnak elege lett belôlük: "És monda az Úr Mózesnek: Meddig gyaláz engemet ez a nép? Meddig nem hisznek nekem, mind ama csodatételem mellett sem, amelyeket cselekedtem közöttük?" (14: 11) Isten ezzel valójában azt kérdezte, " hány csodát kell látniuk, hogy higyjenek bennem? Mi fogja velük elhitetni , hogy az én szavam igaz?"
Tragikus, de ez igaz Isten népére még ma is. Olyan idôkben élünk amikor Isten szava mindenki számára megkapható; TV-én, rádión, könyvekben... mindenütt hirdettetik az Evangélium, mégis a hívô keresztények emlékezete elsötétül amikor egy krízisen mennek át, és gyakran földi megoldással próbálkoznak kimászni a megpróbáltatásból, amelyet Isten maga rendelt valamilyen oknál fogva.
Izráel hitetlensége Isten örökkévaló célját akadályozta meg. Mózes ezt mondta róluk, "Elzürlött nemzettség ez, fiak, kikben nincs hûség!" (5 Mózes 32: 20) és most az Úr kész volt kitagadni ôket az örökségükbôl, és el akarta pusztítani ôket. Ekkor Mózes közbe vetette magát és az Úr kijelentette; "Megkegyelmeztem a te beszéded szerint: de mindazok az emberek akik látták az én dicsôségem és csodáimat melyeket cselekedtem Egyiptomban és a pusztában, és megkísértettek engem immár tízszer és nem engedtek az én szómnak: nem látják meg azt a földet, amely felôl megesküdtem az ô atyáiknak, senki sem fogja meglátni azt azok közül akik gyaláztak engem." (4 Mózes 14: 20, 22-23)
Isten felfüggesztette Izráellel kapcsolatos örökkévaló tervét 38 évre, és abban a négy évtizedben a gyülekezet két fajta nemzedéket tartalmazott; azokat a húsz év felettieket akiknek nem volt látóképességük, víziójuk, és a fiatalokat akik reménykedtek az Úrban.
épzeljük el a rettenetes véglegességet Isten szavában azzal a nemzedékkel kapcsolatban! Lényegében ezt mondta, " Nem léptek be oda; nem tudlak többé használni titeket. Megpróbáltalak benneteket újra és újra, de teljesen hitetlennek bizonyultatok minden esetben. Még százszor is megpróbálhatnálak titeket, akkor sem hinnétek nekem.
Ez a vég, többé nem foglalkozom veletek. Megbocsátok nektek, de nincs semmilyen jövôtök az én munkámban és céljaimban. Továbbra is éltek míg meg nem haltok, de csak az éveiteket fogjátok vesztegetni."
Én személyesen láttam ilyen elvesztegetett életû embereket, akik valamikor hûséges hívôk voltak. Egy misszionárius kedves felesége Afrikában halt meg míg az Urat szolgálta, hátrahagyva férjét és egy csecsemô kislányt. A férj nem bírta ki, és azt mondta, " Isten ha így kezeled gyermekeidet, akkor nem tudlak szolgálni." Ott hagyta kislányát barátainál Afrikában, és visszatért otthonába, ahol mint alkoholista halt meg.
Hit nélkül egyszerûen lehetetlen Istennek tetszeni. Talán azt mondod, "Mindaz amirôl beszélsz az Ó Testamentum idejérôl szól. Mi manapság kegyelem alatt vagyunk."
Emlékszel a Zsidókhoz írt levélre: " Kiknek esküdtem pedig meg, hogy nem mennek be az Ô nyugodalmába, hanemha az engedetleneknek? Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenség miatt. Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikôtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élô Istentôl elszakadjon." (Zsidókhoz írt levél 3: 18-19, 4, 12)
z az Új Testamentumi Egyházat figyelmezteti; " Vigyázz és értsd meg Izráel példáját! Ha nem, akkor ugyanúgy eleshetsz mint ôk. Lesüllyedhetsz a gonosz hitetlenségbe, és életed egy hosszú, folytonos pusztaság lesz."
Gondold végig mi történt a hitetlen nemzedékkel, amelyiket Isten visszafordította a pusztába. Isten világosan kijelentette a bíráknak, Lévitáknak, vezetôknek, hogy ellenük lesz a keze.. Attól az idôtöl kezdve csak ösztövérséget és nyomorúságot ismertek. Nem látták Isten dicsôségét többé, ahelyett saját problémájukkal és saját földi kívánságaikkal voltak eltelve.
Pontosan ez történik a hitetlenekkel: saját jólétükkel, és körülményeikkel lesznek elfoglalva, távolra szóló látás nélkül, Isten jelenléte nélkül. Nem törôdnek szomszédaikkal, vagy az elveszettekkel, Ahelyett saját problémáik, bajaik, betegségeik töltik be életüket. Krízisrôl krízisre mennek; elszigetelôdve saját fájdalmukban és szenvedésükben. Napjaikat zavarodottságban, küzdelemben,irigységben és magányban élik.
Mózes harmincnyolc éven át figyelte ôket amíg egyenként kihalt az a nemzedék. Amint visszanézett az elvesztegetett évekre, látta, hogy mindaz beteljesült amirôl az Úr figyelmeztetett. "Az Úr keze ellenük volt hogy elpusztítsa ôket míg mind elmúltak." (Lásd 5 Mózes 2)
Némely keresztény manapság ugyanígy meg van elégedve a puszta létezéssel, míg a halál el nem viszi ôket. Semmit nem akarnak kozkáztatni, hogy Istenben való hit által növekedjenek. Visszautasítják az igét, megkeményednek hitükben, és csak élnek míg meg nem halnak.
Szeretném megmutatni, hogy miképen vált a szikra egy dühöngô tûzzé. Akkor történt amikor a hitetlen kémek gonosz, félénk, hitetlen beszámolóval jöttek vissza. A nép félt Istent hibáztatni, ezért saját magukat kezdték okolni. "Gyöngék vagyunk, képtelenek vagyunk erre a feladatra. Azok az óriás ellenségek túl hatalmasak számunkra, és szét fognak tépni bennünket."
Egész éjjel sírtak, és amikor a következô napon elôjöttek sátoraikból, az általános vélemény az volt, hogy "Feladunk mindent. Eddig jöttünk és nem tovább. Isten nem válaszolt imádságainkra. Valami gonoszság lakozhat bennünk, ez túl nehéz."
Egyszer-kétszer mindannyian bûnösök vagyunk ilyen hitetlenség miatt. Gyakran, amint egy újabb harccal állunk szemben, megengedjük, hogy lelkünk ellensége megijesszen. Egy hirtelen megmagyarázhatatlan magányban teljesen elégtelennek érezzük magunkat. Meg vagyunk gyôzôdve arról, hogy az Úr nem hallja imáinkat, és így kiáltunk fel szívünkben; "Isten hol vagy? Imádkozom, böjtölök, tanulmányozom igédet, és jobban kívánok járni veled, miért nem szabadítasz fel ettôl a lelki nyomástól?"
Ismételten imádkozunk, de igazából nem kívánunk imádkozni. Lelkünk száraz, üres, kimerült az állandó harctól. Ilyen állapotban meggörnyedve, gyengén és kedvünket elvesztve imádkozunk, "Uram, nem hibáztatlak téged, te jóságos és kedves vagy hozzám. Tudom, hogy a baj nálam van. Cserben hagytalak, nem számíthatsz rám."
Ilyenkor Isten csak azt hallja tôlünk, hogy milyen haszontalanok vagyunk az Ô szemében, de ez nem alázatosság, ellenkezôleg, ez az Atya felé egy merô sértés, hiszen ô örökbe fogadott minket egy szövetségi igérettel, hogy szeretni és támogatni fog egész életünkön keresztül. Amikor azt mondjuk neki, hogy milyen rosszak vagyunk — üresek és haszontalanok — akkor megvetjük mindazt amit már elért bennünk.
Lényegében azt mondjuk Istennek, "Atyám, minden amit tettél velem és bennem - mindaz a kinyilatkoztatás amit adtál, mindaz az édes együttlét közöttünk, mindaz amit adtál nekem hogy másoknak tanú bizonyságot tudjak tenni - mindaz hiábavalóság volt. Az összes áldásod és csodáid életemre nem volt igazán befolyásos." Micsoda fájdalom az Úrnak ezt hallani! Mindez pedig azért van így, mert nem érezzük magunkat jól. Megengedjük , hogy az elkedvetlenítés meggyôzzön minket arról, hogy Isten szeretetének bennünk való munkálkodása, mindazok a csodálatos dolgok amiket ô tett az életünk folyamán, semmit ne jelentsenek nekünk.
Emlékszem az életembôl egy ilyen korszakra. Nem éreztem hogy prédikálásom valamit is jelentett volna, mert úgy éreztem, hogy nem éltem amit prédikáltam. Imádkoztam, "Uram, elmondtam ezer és ezer prédikációt, de saját magam nem tartottam be legtöbbjét. Olyan elégtelennek érzem magam; nem hibáztatlak téged, Uram tudom, hogy én vagyok a probléma."
De a Szent Szellem világosan válaszolt: "Elég ebbôl az önsajnálkozásból! Kelj fel! Te egy szeretett, elhívott választottam vagy, és megáldottalak az Igémmel. Menj és prédikáld azt! Nem felejtetted el mindazt amit kihirdettél. Amikor valamire is szükséged lesz, eszedbe fogom juttatni."
Az Úr szeretettel, de szószerint kiûzött az ima szobámból, mert a hitetlenséggel azonnal szembe kell állni. Amikor elgyengülünk hitünkben, fegyelmezni kell magunkat és vissza kell emlékeznünk mindarra amin az Úr átvitt bennünket. Emlékeznünk kell, hogy mi mindent tett; azokra a csodákra amelyeket a nehéz idôkben mûvelt, és akkor örömmel fogjuk elismerni mindazt amit tett értünk.
Amíg napról napra az egyik nemzedék elhalt öröm nélkül és szánalmasan, addig Isten egy új "hit nemzedéket" hozott létre. Az Új nemzedék látta hogy mi történt a szülôkkel, és elhatározta, "Mi nem fogunk úgy élni, mint ôk-üresen, szomorkodva, mindig saját magukra gondolva; nincs hitük, és elôre látásuk, elvesztették az élet célját."
Mit mondott Mózes errôl a nemzedékrôl? "Az Úr a te Istened megáldott téged a kezed minden munkájában; tudja, hogy e nagy pusztaságon játsz; immár negyven esztendeje veled van az Úr, a te Istened; nem szûkölködtél semmiben." (5 Mózes 2: 7)
Az ok amiért ezt a hátteret megadtam, hogy az üzenet szívéhez vezesselek. Ma Jézus Krisztus Egyháza a saját Jordánjánál áll. A víz szintje tényleg egyre emelkedik és egyre hevesebben zúg.
Értsd meg, hogy minden hívô életében jön egy idô és az egyház életében is ugyancsak - amikor Isten végsô próbára teszi hitünket ugyanazzal a próbával amivel Izráel állt szemben a pusztában a Jordán szélén. Mi ez a próba?
Ez a próba az, hogy még akkor is amikor látjuk az összes veszélyt elôttünk tornyosúlni - a hatalmas ügyeket amelyekkel szembe kell állni, a szenvedés magas falait, a hatalmasságokat és erôsségeket amelyek el akarnak pusztítani bennünket - ezeknek ellenére teljesen Isten ígéreteire bízzuk magunkat. A próba az, hogy egy életre szóló bizodalommal és hittel bízzuk magunkat Istenre. Kötelezettségünk hinni, hogy Isten nagyobb minden problémánknál, és ellenségeinknél.
A mi mennyei Atyánk nem olyan hitet keres amely idônként áll egy problémával szemben, hanem olyat, amely Ôbenne fog hinni a lehetetlenre is egy életen át. Ez a fajta hit hoz csöndet és nyugalmat lelkünkben, akármilyen körülménnyel állunk szemben. Azért van ilyen nyugodalmunk, mert egyszer-s-mindenkorra elhatároztuk, "Istenem nagyobb és képes minden féle bajból kivezetni engem."
Isten egy vonalat húzott, és minden keresztény hívô az elôtt áll. Az Úr türelmes és szeret minket, de nem fogja megengedni, hogy népe hitetlenségben éljen. Nem fogja csupán figyelni, amint Egyháza idegesen tördeli kezeit és sír, "Isten velünk van vagy sem? Miért nem szabadít fel minket szenvedéseinkbôl?"
Talán több megpróbáltatáson mentél keresztül, de most itt az idô a végsô elhatározásra. Isten hitet kér és keres, olyat, amely kitart még a végsô próbán át is. Ez a hit nem engedi meg, hogy az Ô hûségében való bizodalmad és hited meginogjon.
Amikor Mózes ideje letelik Joshua könyvéhez jutunk. Az öreg hitetlen nemzedék elhalt. Az új nemzedék hite hasonlóan egy elhatározás elôtt áll a Jordánnál, ugyanúgy mint a szüleik. Mi történt? A folyó megnyílt elôttük mint a Veres Tenger a múltban, és átmentek a másik oldalra.
Mégis, azonnal amint átkeltek egy hatalmas ellenséggel álltak szemben; Jerikhó áthatolhatatlan falaival. Ismeritek a történetet: a fal leomlott hit által!
Olyan sok teológia veszi körül ezt a témát. Egyszerûen szólva a hit az nem valami, amit elô lehet idézni, vagy ismétléssel elôteremteni, "Hiszek, igazán hiszek...". Nem, a hit az egy kötelezettség arra, hogy Istennek engedelmeskedünk. Az engedelmesség hitet tükröz.
Amint Izráel Jerikhót meglátta, megparancsoltatot nekik, hogy egy szót se szóljanak, csak egyszerûen járják a várost körül. Ezek a hittel telt hívôk nem suttogtak magukban, "Segíts Isten, hogy hinni tudjak, nagyon akarok hinni,". Nem, hanem csak arra összpontosították figyelmüket, amit Isten megparancsolt nekik ,hogy menjenek elôre. "Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által." (Róm. 10: 17) Isten igéjének hallása magába foglalja azt a tényt, hogy engedelmeskedni kell annak.
Megparancsoltatott nekik, hogy vonuljanak bizonyos rendben és fújják a sófárt egy bizonyos módon és számban. Mit mond ez nekünk? Azt, hogy Isten szemében, a hit egyszerûen engedelmeskedést jelent.
ak gondold végig azt, amikor Józsuának az Úr azt mondta, "Nem mentél erre még" vagyis " most itt az idô, hogy teljesen higyjél nekem és bízzál bennem. Eddig kenyeren és vizen éltél, most a hitedre van szükség. Ne érzéseidre vagy képességedre számíts, hanem bíznod kell minden szavamban amit mondok neked."
Amikor a szó jött, ez volt az üzenet, "Avagy nem parancsoltam meg neked, légy bátor és erôs? Ne félj és ne rettegj, mert veled lesz az Úr a te Istened mindenben, amiben jársz." (Józsué 1: 9)
Szeretteim, ez a hit! Ez azt jelenti, hogy szívünkben elhatározzuk, hogy Isten minden szavának kérdés nélkül vagy anélkül, hogy azt könnyen vennénk, engedelmeskedünk, és tudjuk, hogy ha szívünkben engedelmességet határozunk, Isten biztossá teszi, hogy szavát zavar nélkül megértsük. Továbbá, ha valamit megparancsol, akkor meg fogja adni az erôt is, hogy engedelmeskedni tudjunk szavának. "...mondja a beteg is: Hôs vagyok" (Jóel 3: 10) "Végül is, atyámfiai, legyetek erôsek az Úrban, és az Ô hatalmas erejében." (Efézus. 6: 10)
Eljön az idô, amikor mindannyiunknak kell majd mondani, "Jézus, hitben kívánok veled járni. Elfáradtam állandóan érzések alapján fent vagy lent lenni, és elfáradtam megkérdôjelezni hûséged amikor küzködök. Meghúztad a vonalat és most hittel átlépek azon. Megígérted, hogy harcolni fogsz értem és bízom Benned."
Dicsôség az Ô szent Nevének!