Isten nem felejtett el téged

Voltál valaha is depresszióban, levertségben? Voltál valaha is olyan aggódásban, olyan levert hangulatban, hogy alvás nélkül szenvedtél egész éjjel? Voltál olyan helyzetben amikor úgy érezted, hogy képtelen vagy nyugalmat találni mélységes gyötrôdésedben, és ebben az állapotban mindent fel akartál adni, mert úgy érezted, hogy az életed teljes kudarcot vallott?

Nem fizikai állapotról beszélek. Nem azokról beszélek akiknek talán kémiailag nincs egyensúlyban a szervezetük, vagy esetleg elme betegek. Keresztény hívôkrôl beszélek, akik idônként egy hirtelen elôbukkanó levertséggel harcolnak, és az ilyen állapotnak nem csak egy, hanem számos forrása is lehet; egyszerre több oldalról kapják a támadást, és teljes reménytelenség árasztja el életüket.

Ha mindez illik rád, akkor a 77-ik zsoltár rólad szól, mert kiutat mutat lesújtott állapotodból és félelmedbôl. A zsoltárt Aszáf írta aki az Izraeli papság lévita osztályából származott, és szintén a Dávid által szervezett kórus énekese volt. Tizenegy zsoltárt írt, melyek mindegyikében igazságosságra intette Isten népét, oly annyira, hogy prédikátornak is lehetne nevezni.

Aszáf akkor írta a 77-ik zsoltárt, amikor szörnyen levert hangulatba került, annyira, hogy képtelen volt nyugalmat találni. “Nyomorúságom idején az Urat keresem; kezem feltartom éjjel szüntelenül; lelkem nem akar vígasztalást bevenni” (77: 3) Ez az Istenfélô ember olyan mélységesen lehangolt volt, hogy senki sem volt képes kimenteni levertségébôl, “hánykolódom, de nem szólhatok.” (77: 5) írta saját magáról.

Aszáf egy imádkozó ember volt, és szintén ebben a zsoltárban írja, “Szavamat Istenhez emelem és kiáltok; hogy figyelmezzen reám”. (77: 2)

Biztos, hogy Aszáf hallott Dávid hasonló siralmairól a 34-ik zsoltárban. “Az Úr szemei az igazakon vannak, és az ô fülei azoknak kiáltásán.” (Zsolt. 34: 16) Ugyanebben a zsoltárban Dávid azt írja, “Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmembôl kimentett engem"… ez a szegény ember kiáltott, az Úr pedig meghallgatta és minden bajából kimentette ôt. (34: 5, 7)

Kétség kívül hallhatta Dávidtól, hogy miként menekült el Gátba Saúltól. Dávid ôrültséget színlelt, hogy megmentse saját életét. Ez az Istennek elûzött szolgája olyan mélységesen levert volt, hogy Istenhez kiáltott segítségért. Dávid bizonyságtétele szerint Isten kimentette ôt rémes helyzetébôl, és ezáltal született meg Dávid szívében az öröm éneke, amely az Úrnak szólt.

A 40-ik zsoltár Dávid hitének új éneke, és biztos, hogy ez az ének eljutott Aszáf kórus vezetô kezébe. A zsoltár azt írja, “meghallgatta kiáltásomat és kivont a pusztulás gödrébôl, a sáros fertôbôl, és sziklára állította fel lábamat, megerôsítvén lépteimet.” (40: 2-3)

Aszáf Mint a nemzet ének-mestere, énekelt a felszabadulásról, és az imádságról amely választ talált. Saját imádó énekében - a 78-ik Zsoltárban - Aszáf meginti az izraelieket hitetlenségük miatt. Eligazítja ôket és azt mondja, hogy Isten azért nem válaszolt imáikra, mert bûnben éltek.

“És szólának Isten ellen, mondván; avagy tudna Isten asztalt teríteni a pusztában?... vajon tud-e kenyeret is adni? …avagy készíthet húst az ô népének? És újra kísértették az Istent és ingerelték Izráel szentjét… megkísérték és megharagíták a magasságos Istent és nem ôrizék meg bizonyságait.” (Lásd 78-ik Zsoltárt)

Aszáf azonban most saját harcával állt szemben. Nem tudjuk meg a Bibliából, hogy mi okozta ezt a levertséget, csak azt tudjuk, hogy szörnyû bajában még aludni sem tudott: “Szemeimet ébren tartod; hánykolódom és nem szólhatok.” (77: 5)

Ekkor csalódottan írt Isten hallgatásáról, “Nyomorúságom idején az Urat keresem …avagy mindörökké elvet az Úr? És nem lesz többé jóakaró? Avagy végképpen elfogyott az ô kegyelme? Vagy megszûnik ígérete?... elfelejtkezett könyörülni Isten?” (77: 3-10) Izrael kórus-vezetôje úgy látta, hogy “Isten nem válaszol imáimra!”

Lehetséges, hogy Aszáf története a te lelki csatádról beszél? Aszáf nem egy érzéki gonosz ember volt. Ellenkezôleg, ô egy Istenfélô, imádkozó hívô volt. Szerette Isten szavát és tanította a gyülekezetet, de most rémes depresszióban szenvedett.

Mostani újságok adatai szerint Aszáfnak a 77-ik zsoltárban leírt magatartása a legtöbb amerikai hitét tükrözi. A szavazatok szerint a legtöbben hiszik, hogy Isten hallja imáikat, mégis kevesen hiszik, hogy Isten válaszol.

Az igazság az, hogy a mostani hívôk életében Aszáf története egyáltalán nem szokatlan, sôt, inkább egy tüzes-forró megpróbáltatásra mutat. Péter Apostol szerint minden keresztény számára szokásos az ilyen megpróbáltatás: “Szeretteim ne rémüljetek meg attól a tûztôl, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történne veletek” (1Péter 4: 12) Péter azt mondja , hogy “Megpróbáltatásod nem egy új dolog. Isten népe a századok folyamán átment ilyeneken.”

Úgy találtam, hogy az elmúlt 200 évben sok, híres prédikátor szenvedett ennyire mély és sötét letargiában. Például Charles Haddon Spurgeon akit az egyik leg- Istenfélôbb prédikátornak ismertek el, aki egy imádkozó ember volt és állandóan az Urat kereste, mégis egy mély levertségben szenvedett, (ezt azokban az idôkben “melankóliának” hívták)

John Fletcher, Istennek egy másik szolgája is rémes depressziótól szenvedett. John Wesley alatt szolgált, aki Fletchert a leg-Isten-félôbb embernek nevezte a földön. Krisztus jelenléte olyan erôs volt Fletcher életében, hogy gyakran nagy csend borította el a termet ahová belépett. Krisztus Szelleme sugárzott ebbôl az emberbôl.

Mégis Fletcher mint Aszáf, úgy szenvedett a borzasztó és mélységes levertségtôl. Borzasztó melankólia jött rá váratlanul, amitôl hosszú napokig képtelen volt megszabadúlni. Fletcher minden magyarázat nélkül szenvedett a lehangoltság megpróbáltatásától. Andrew Bonar, egy Istenfélô, imádkozó Pásztor a 19-ik században hasonlókról számolt be. Azt írta, “Vissza estem a mennyei versengésben …Isten nem használ engem mások megtérésében úgy mint régen, …Kell hogy megszabadúljak a félelem és bizonytalanság árnyékától …némely közeli barátom nem érti bajomat és szükségemet, …szégyen és szomorúság tölt el szentségtelenségem miatt.

Ó, amit elvesztettem! Szívem süllyed bennem. Szégyenkezve látom másokban a szentséget, …Úgy néz ki mintha egy felhô lenne az Igazságosság Fia és köztem. Úgy gondolom, hogy az Úr azt mondja, “Nincs most szükségem rád”."

Úgy látszik, hogy ezek a legszentebb, legodaadóbb és imádkozó szolgálók is szemben álttak ilyen helyzettel. Úgy beszélnek róla mintha kétségbeesés és elriasztó érzés árasztotta volna el ôket; és nem tudták elmagyarázni az érzések okát, hogy honnan eredt a sötét felleg, mely látszólag mint egy felhô borította el ôket. Bajuk legtöbbször nem egy okból eredt, inkább egyik baj a másikra halmozódott.

Még Pál apostol sem menekült el az ilyen levertségtôl. A Korinthusbelieknek írta, “…nyomorúságunk, mely Ázsiában esett rajtunk, hogy felette igen, erônk felett megterheltettünk, úgy hogy életünk felôl is kétségben voltunk.” (2Korinthus. 1: 8)

A görög szó “ kétségben” ebben a versben úgy is fordítható, hogy “Nem tudtuk megérteni: Kétségbe estünk annyira, hogy még a halálra is gondoltunk.” Röviden szólva, “ Vágytunk a halálra, mert képtelenek voltunk megérteni azt amin keresztül mentünk. Ez több volt mint amit el tudtunk bírni.”

Nehéz elképzelni, hogy Pál mondott volna ilyesmit. Ki bízott az Úrban jobban mint ez a félelem nélküli apostol? Ki böjtölt és imádkozott többet mint Pál? Ki kapott több választ az imádságra? Mégis eljött az óra, amikor Pál annyira kétségbe esett, mint soha azelôtt. Vajon mi volt ennek az oka?

Némely biblia kommentátor azt mondja, hogy a különbözô megpróbáltatások kombinációja volt az ok. Például Pál egyeseket nagyon szeretett, de késôbb ugyanezek fordultak ellene és ez mély gyötrelmet okozott neki. Közeli barátai nemcsak elhagyták ôt, hanem hazugságokat is terjesztettek róla, nevét is becsmérelték. Pál emellett rémes betegségeken is átment. Többször részesült hajótörésben, és gonosz dolgokat is terveztek élete ellen. Pál a gyülekezetek egészsége miatt is szintén aggódott.

Mindez túl sok volt egy ember számára, és még ha mindezt összegezzük is, akkor sem kapunk magyarázatot szörnyû kétségbeesésére. Azt írta, “Olyan gyötrôdésben voltam, hogy azt hittem, meg fog gyilkolni.”

Természetesen Pál felszabadult és gyôzedelmesen a bajok fölé kerekedett, de soha nem felejtette el levertségét.

Istenfélô emberek - szent életû, odaadóan imádkozók és Jézust szolgálók - jól megértik, hogy miért sírt Aszáf. Mint ahogyan Pál apostol, ezek az Istent szeretô emberek is, akiket az ördög özönvíz szerûen árasztott el, kibírhatatlanul lesúlytottnak érezték magukat.

Krisztus megindúltan nézett gyarlóságunkra szívében, de ô is szemben állt, “megkisértetett hozzánk hasonlóan” a megpróbáltatás órájában. Azt mondta Andrásnak és Fileppnek, “Most az én lelkem háborog; és mit mondjak?” (János 12: 27) Amikor ezt mondta a kereszttel állt szemben és jól tudta, hogy halála közel van. A görög szó ”háborog” itt zaklatottat, vagy felzavartat jelent.

Jézus, életének legintenzívebb, legfeszültebb idejével és megpróbáltatásával állt szemben. Igazából ezt olyan mélységesen sötétnek érezte, hogy késôbb fel is kiáltott, “Istenem miért hagytál el engem?” Azoknak pedig akik keresztre feszítették, ezt mondta, “ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma.” (Lukács 22: 53)

Micsoda szavak Jézustól! Lényegében azt mondta, “Ez Sátán órája.” Az ördög arra használta halála elôtti óráit, hogy zaklassa és molesztálja ôt. Az ördög minden erejével bántalmazta és zaklatta ennek a Szent Embernek imádkozó szívét.

Biztos lehetsz benne, hogy neked is ugyanígy Sátán okozza sötét, bántalmazó óráidat. Az Úr nem helyez ilyen rettenetes levertséget szeretteire. Honnan tudjuk ezt? Mint Aszáf, imádkozunk, imádjuk Istent, keressük akaratát, teljes felszabadúlásra vágyunk a bûn hatalmából, és pontosan ez az az ok amiért az ördög zavart okoz.

Ugyanakkor abban is biztosak lehetünk, hogy Isten megengedi az ilyen idôszakokat egy nagyon jó okból. Jézus azt mondta követôinek, “…és mit mondjak? Atyám, ments meg ettôl az órától.” (János 12: 27) Lényegében azt mondta, hogy “Nem tudom teljes mértékben elmagyarázni, csak azt tudom mondani, hogy Isten megengedte a sötétségnek ezt az óráját.”

“Mit tudnék mondani? Nincsenek szavak amelyekkel eltudnám magyarázni, hogy min megyek át. Aggódok, zavart vagyok, de nem tudom megokolni. Ne kérdezzetek, mert nincs magyarázatom.”

Pál rámutat Isten speciális céljára ezekben a szörnyen megpróbáló, sötét idôkben:

“Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak atyja és minden vígasztalásnak Istene; Aki megvígasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvígasztalhassunk bármely nyomorúságba esetteket azzal a vígasztalással, amellyel Isten vígasztal minket. Mert amint bôséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseibôl, úgy bôséges a mi vígasztalásunk a Krisztus által. De akár nyomorgattatunk, a ti vígasztalástokért és üdvösségtekért van az, mely hathatós ugyanazon szenvedések elviselésére amelyeket mi is szenvedünk; akár megvígasztaltatunk a ti vígasztalástokért és üdvösségtekért van az. És reménységünk erôs felôletek. Tudván, hogy a miképen társaink vagytok a szenvedésben, azonképen a vígasztalásban is.” (2Korinthus. 1: 3-7)

Érted Isten célját? Nyomorúságunkban a Szentlélek megvígasztal, és hasonlóan mi is képesek leszünk vígasztalást adni azoknak, akik mély szenvedésben élnek. Ez a Szellem munkája: Vígaszt hozni népéhez azok által, akik átmentek a megpróbáltatásokon. Ezért felismerhetjük azt a tényt, hogy amint saját szenvedésünk szigorúbb lesz, úgy lesz az Úr vígasza és oltalma is egyre nagyobb bennünk.

Két szeretett testvérünkkel levelezünk, Israellel és Jesse Martinnal. Israel 100 éves, Jesse pedig 102 éves. Az egyik 92 éves koráig, a másik 97 éves koráig dolgozott. Mind a ketten imádják az Urat, és évek óta olvassák ezeket a prédikációkat.

Természet szerint testvérek, de “az Úrban is igazi testvérek”. Mindkettô arról tanúskodik, hogy életükben szenvedtek, de a nagy és erôs megpróbáltatások megnövelték, mélyítették szívükben a Szellem örömét és drága jelenlétét. Rémséges dolgokon mentek át; a Nagy recesszión, két Világháborún, szörnyû szárazságokon, valamint egyénileg is szenvedtek hosszú életükben. Mégis magas koruk ellenére is mosollyal ajkukon hirdetik, “Mindezekben az Úr nem hagyta el ôket”. Bizonyságuk mindannyiunk számára nyugalmat ígér a Szentlélek vígasztalásában és nyugtatásában.

Aszáf bizonysága az volt, hogy “Kiáltok az Úrhoz, imádkozom az éjszakán át és tudom, hogy meghallja siralmamat, de nem látok választ imáimra.”

Emlékszel, hogy ez az Izrael kórus-vezetôje tanúskodott Isten jellemérôl a zsoltárokban? (50: 15) “És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsôítesz engem.” Aszáf biztosan látott példát életében az ilyen megszabadításra amikor választ kapott másokért szóló imáira. Hûségesen szolgált és emlékeztetett mindenkit az Istenben való bizalomra, hogy ne csüggesszék Ôt hitetlenséggel.

Most azonban, hogy az elkeseredés szelleme rászált, Aszáf képtelen volt ettôl megszabadúlni. Azt írja, “Istenrôl emlékezem és sóhajtok; róla gondolkodom, de elepedt az én lelkem.” (Zsolt. 77: 4)

Aszáf ezután vissza emlékezett múltbéli megpróbáltatásaira, a nehéz idôkre, amelyekbôl az Úr kivezette. Azt mondja, “Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveirôl. Megemlékezem éjjel az én énekeimrôl…”. (77: 6-7) Ez a hûséges ember próbált vissza emlékezni, hogy miképpen válaszolt Isten imáira, utána pedig örömmel énekelt a hit gyôzelmérôl.

Most azonban életének legnagyobb megpróbáltatásával állt szemben! Fizikailag, szellemileg és értelmileg is letört volt. Azt mondja, “Panaszkodtam, mert mindezt túl sok elviselni.”

Mi volt Aszáf panasza? “Avagy mindörökké elvet-é az Úr? És nem lesz többé jó akaró? Avagy végképen elfogyott -é az Ô kegyelme? Vagy megszûnik-é ígérete nemzedékrôl nemzedékre? Avagy elfelejtkezett-é könyörülni Isten? Avagy elzárta-é haragjában az Ô irgalmát?” (77: 8-10)

Aszáf tele volt ilyen kérdésekkel, és azt írja, “Ez az én betegségem, hogy a Fölségesnek jobbja megváltozott.” (77: 11) Lényegében azt jelentette ki, hogy “ az bánt, hogy Isten megváltozott. Egy változás áltt be az Úrban, nem olyan mint amilyennek megismertem Ôt. Valamilyen oknál fogva megváltozott felém. Vissza tekintve életemre emlékszem a felszabadításokra, de azok az idôk elmúltak, és most minden más.

Isten nem kedvel többé, hanem félre tett. Ez nagyon fáj és zavar; úgy érzem magam, mintha az Úr eltávolodott volna tôlem megpróbáltatásom idején. Tudom, hogy hallja imáimat, de nem válaszol, megfeledkezett rólam. Úgy látszik, hogy megváltozott, és nem szabadítja ki népét a bajokból, úgy mint régen.”

Szeretteim, talán nem vagytok ilyen mély levertségben. Talán nem érzitek magatokat olyan elpusztítottnak mint Aszáf megpróbáltatásában. Nem kételkedtek abban, hogy Isten válaszol imáitokra, és abban is biztosak vagytok, hogy Isten nem haragszik rátok,de a szívetekben mégis csalódás van. Érthetetlennek tûnik, hogy az életben nem úgy történnek a dolgok, mint ahogy elképzeltétek.

A csalódás különbözô helyen érintheti az életet; pénzügyekben, munkában, házasságban, gyermekekben, szolgálatban. Mások életében látszólag minden jól megy. Testvéreitek Krisztusban jól haladnak, de részetekre az élet mintha megállt volna vagy még ennél is rosszabb, és csodálkozva kérditek, “Hogyan kerülök ki ebbôl a spirális zuhanásból? Nincs semmi remény.”

Hogyan kerülünk ki az ilyen rémes depresszióból és elkeseredésbôl?

Dávid dicsôítô éneklésével menekült ki hasonló depressziójából, Aszáf úgy szintén. A történelemben is Hasonlóképpen menekült ki a hívôk sokasága az ilyen mélységekbôl.

Az Írások szerint Dávid, Aszáf, Jób és a többi Ó Testamentumi szent ember, vissza emlékezve az elmúlt nemzedékek életében lévô isteni hûségre, képesek voltak kimenekülni a sötét idôszakokból. Dávid azt írta, hogy akármikor elhagyatottnak érezte magát szívében, “Megemlékezem a régi idôkrôl, elgondolom minden dolgodat; kezed munkáiról elmélkedem.” (Zsolt 143: 5) Aszáf ugyanezt tette “Megemlékezem az Úrnak cselekedeteirôl, sôt megemlékezem hajdani csodáiról." (77: 12) Igazából Aszáf azt mondta, hogy Izraelben mindenki “És eszökbe vevék, hogy Isten az ô sziklájuk és a felséges Isten az ô megváltójuk.” (78: 35)

Valóban áldás, hogy a múlt megváltásaira emlékezhetünk. Mózes V-ik könyvében olvassuk, “Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr a te Istened…vigyázz magadra, hogy el ne felejtkezzél az Úrról a te Istenedrôl.” (V Mózes 8: 2, 11)

Azonban Isten megváltása többet jelentett az Ó Testamentum szentjeinek, mint csupán az áldásokra emlékezni. Szükséges volt fegyelmezésre is. Sok féle szertartás és ünnep emlékeztette az Izraelitákat életük megváltására, amely az Úr által történt.

Manapság ugyanúgy van; Jézus Krisztus temploma arra van hivatva, hogy emlékeztessen az isteni megváltásra, de sokkal jobb mód adatott nekünk erre az emlékezésre, mint amilyet az Ó Testamentumi idôkben Dávid és Aszáf kapott, mert Isten kiöntötte Szellemét, és Szent Szelleme bennünk lakozik.

A Szent Szellem nemcsak lecsendesít minket a sötét viharos idôkben, nemcsak vissza emlékeztet minket Isten hûségére, hanem megértést is ad arra, hogy miért megyünk át tüzes megpróbáltatásokon, és ezt azért teszi, hogy hitünket ne veszítsük el.

Aszáf életében láthatjuk a különbséget a régi és a mai idôk között. Ez az áhitatos, Istenfélô ember nem beszél arról az okról, nem osztja meg velünk a 77-ik zsoltárban azt amit megértett szenvedésébôl. Egyszerûen nem tudjuk mit eredményezett életének sötét órája. Csak azt olvassuk, „Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg”. (Zsolt. 77: 20) Aszáf így összegezte mindazt, amin átment, „Isten útjait nem lehet tudni. Nem tudom, miért engedte meg, hogy melankóliában és levertségben szenvedjek. Csak abban van örömöm, hogy felszabadított.”

Pál magyarázata az Új Testamentumban másképpen hangzik, „Nekünk azonban az Isten kijelentette az Ô Szelleme által: mert a Szellem mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is.” (1 Korinthus. 2: 10) Aztán ezt a fontos állítást fûzi hozzá, „Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanem ha az embernek szelleme, amely ô benne van? (2: 11) Vagyis, „a Szent Szellem nélkül, Isten léptei az életünkben, érthetetlenek.”

Egyszerûen nem nyerjük vissza Isten békéjét szenvedésünk idején, amíg célját fel nem fedezzük, és az lelkünkben megrögzött igazsággá nem válik. Meg kell értenünk, hogy sötét óránkat és fájdalmas próbánkat, az Ô dicsôséges céljából engedte meg az Úr. Mi ez a cél? Egyszerûen, hogy a Szentlélek hihetetlen békéjének tanúi lehessünk.

Megtisztítva és erôsebben fogunk kiemelkedni a tüzes próbából, és olyan szolgálatot fogunk kapni, amely nagyobb még a világ leghíresebb igehirdetôjénél is. Mi lesz ez a szolgálat? Egy bizonyságtétel a Szentlélek által kapott nyugalomról és gyôzelemrôl, hogy a szenvedôk merítsenek belôle. Dániel írja le, hogy mi lesz a végeredménye az ilyen szolgálatnak, „Megtisztulnak, megfehérednek és megpróbáltatnak sokan, az istentelenek pedig istentelenül cselekszenek, és az istentelenek közül senki sem érti; de az értelmesek értik.” (Dániel 12: 10)

Milyen hihetetlen hivatásunk van! Megpróbáltatásokon megyünk át, hogy Isten nyugalmat adó keze lehessünk mások szolgálatában.

Két évvel ezelôtt lányom Debbie és férje Roger eltemették 12 éves leányukat, Tiffanyt, ki agy-rákban halt meg. Tudom a szenvedést, amin átmentek; éjszakákon keresztül azt kérdezve, „Mi lehet Isten célja ezzel?”

Nemrég, Debbie vásárlás közben észrevett egy asszonyt akinek szemébôl hullottak a könnyek, miközben egyedül ült egy padon. Debbi megkérdezte, „Tudnék segíteni valamiben?” A nô így válaszolt, „Soha nem fogja megérteni, amin most keresztül megyek.” Debbie addig beszélt vele, míg végül a nô megosztotta fájdalmát és azt mondta, „Gyermekem meghalt rákban.”

Ekkor a mennyek nyugalma szált le rájuk. Debbie átkarolta az asszonyt, és elmondta neki a saját történetét. Mindketten megnyugodtak Isten gyógyító szeretetében.

Kedves szentjeim, Isten nem felejtett el titeket mély és sötét megpróbáltatásotokban. A zsoltár-író búzdító szavaival hagylak, „Mert megpróbáltál minket, oh Isten, megtisztítottál, amint tisztítják az ezüstöt. Hálóba vittél be minket, megszorítottad derekainkat. Embert ültettél fejünkre, tûzbe-vízbe jutottunk: de kihoztál bennünket bôségre,…ámde meghallgatott Isten, figyelmezett könyörgésem szavára. Áldott az Isten, aki nem vetette meg könyörgésemet, és kegyelmét nem vonta meg tôlem.” (Zsolt. 66: 10-12, 19-20)

Dicsôség az Ô Szent Nevének!