A Krisztusban lakozók áldásai

Pál azt írja, "Áldott legyen az Isten és a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban" (Efézusbel. 1: 3). Pál lényegében azt mondja nekünk, hogy Mindazok, akik Krisztust követik, minden szellemi áldással meg vannak áldva a mennyekben ahol Krisztus is lakozik. Micsoda hihetetlen ígéret Isten népének!

De az ígéret csak üres szavak, ha nem tudjuk, hogy melyek azok a szellemi áldások. Hogyan leszünk képesek élvezni az Isten által adott áldásokat, ha képtelenek vagyunk felfogni, hogy mit jelentenek?

Pál ezt a levelet a Krisztus Jézusban hívô szenteknek írta. (1: 1) Ezek a szentek biztosak voltak megtérésükben. Az Efézusbelieket jól tanították Jézus Krisztus Evangéliumáról és az örök élet reménységérôl. Jól értették, hogy mit jelent Krisztusban lenni és hogy ôbenne biztosítva lett mennyei helyzetük. Igenis jól megértették az Igazságot, hogy együtt ültettek a mennyekben Krisztus Jézussal. (2: 6)

Ezek a hûséges hívôk teljes mértékben felfogták, hogy, (Isten) feltámasztotta Ôt a halálból és ültette Ôt a maga jobbjára a mennyekben. (1: 20) Megértették, hogy Isten kiválasztott minket magának Ô benne a világ teremtése elôtt, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek Ô elôtte szeretet által. (1: 4) Megértették, hogy Jézus Krisztusban fiaivá lettek fogadva Jézus Krisztus által az Ô akaratának jó kedve szerint. (1: 5) Isten befogadta ôket családjába, amikor meghallották az igazság szavát és bízva hittek abban.

Az Efézusbeliek valóban áldottak voltak. Örömmel telve éltek abban a biztonságban, hogy Krisztus vére által meg lettek váltva, ismerték a hatalmas szellemi áldást, hogy bûneik meg lettek bocsátva, nagyon is megértették Isten kegyelmének gazdagságát, legtöbbjük készen volt tanítani is. Ha találkoztak valakivel, aki Isten után éhezett, meg tudták mutatni annak a kereszt dicsôségét. Tanítani tudtak Isten kegyelmérôl, szeretetérôl, szentségérôl és hogy miképpen kell elôtte járni kárhoztatás nélkül. Tudtak beszélni a Feltámadásról, Isten jóságáról, a pokolról, a mennyekrôl és arról, hogy mi a bûnben élés következménye.

Remélem, hogy a legtöbben, akik olvassák ezt az írást, hasonlítanak az Efézusbeliekhez: hûségesek és jól tanított hívôk, ismerik Krisztus evangéliumának megváltó erejét, ismerik az ujjá születésrôl szóló tanítást, a kegyelmet, elfogadják, hogy a gyôzelmet hit által, nem pedig saját munkálkodásunkon keresztül nyerjük el.

"Amelyet megmutatott a Krisztusban mikor feltámasztotta Ôt a halottakból és ültette Ôt a maga jobbjára a mennyekben." (Efézus. 1: 20)

Ha ez titeket ábrázol, akkor van valami más is, amit szeretnék mondani számotokra. Sok keresztény hívô soha nem lépett be az Úr örömébe, amit Isten megígért. Szeretném ezt megmagyarázni.

Hiszem, hogy a keresztények többsége, (Pásztorokat is beleértve) soha nem jutotttúl a bûn megbocsátásán és a jövô mennyei dicsôségének reménységén.

Sokan a megtért emberek közül akik bûnbocsánatot és megtisztulást kaptak, boldogtalanságban élnek. Soha nem érzik azt a teljességet amely Krisztusban élve elérhetô, ehelyett állandóan a szellemi magasságokból, nyomasztó mélységekbe zuhannak. Állandóan érzik, hogy valami hiányzik, valami nem világos.

Amint vissza tekintek eddigi életemre, bámulatos, hogy mennyi olyan hívô kereszténnyel találkoztam, akik nem voltak biztosak megváltásukban. Fôleg a pünkösdi vallásúak közt. Istenfélô emberek, szolgálták az Urat, némelyük ötven éven át. Jól ismerték a tanokat, az igazságot, és a hitrôl szóló tanításokat. Hûségesen szolgáltak, de soha nem ismerték meg azt a természetfeletti örömet, amely Krisztusban mindenki számára elérhetô.

Az igazság az, hogy tudhatnak Jézus Keresztre feszítésérôl, a vér tisztító erejérôl, a hit által való megigazulásról, de mindezek ellenére képtelenek belépni Isten áldásának teljességébe.

Talán azt kérdezed, hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy sok keresztény hívô soha nem lép túl a keresztre feszített Megváltónktól a Feltámadt Urunkhoz, aki dicsôségben él.

János Evangéliuma 14: 19-20. versében Jézus azt mondja nekünk, hogy ideje lenne felismernünk az Ôbenne való mennyei helyzetünket. Azt magyarázta követôinek, hogy "mert én élek, ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok majd, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti én bennem és én ti bennetek." Mi most abban az idôben élünk, (vagyis azon a napon) amirôl Jézus beszélt. Egyszerûen meg kell értenünk mennyei helyzetünket Krisztusban.

Persze a legtöbb hívô ugyan felismeri a Krisztusban lévô helyét, hogy együtt van felültetve a mennyekben Krisztus Jézusban, de csak teológiai, nem pedig gyakorlati tényként. Mit is értek ezen, hogy Krisztusban lévô helyzetünk? Egész egyszerûen azt, hogy a helyzetünk az, ahová helyezve vagyunk. Isten helyezett minket oda ahol most vagyunk, ami pedig nincs máshol, mint Krisztusban.

Krisztus pedig az Atyában, az Ô jobbján ül. Ezért, Krisztusban ténylegesen együtt vagyunk Jézussal a trón teremben, és ez azt jelenti, hogy a Mindenható jelenlétében ülünk. Erre utalt Pál Efézusbeliekhez írt levelében, amikor azt írja, hogy együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban. (Efézusbel. 2: 6)

"Aki ismeri az én parancsolatom és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak." (János 14: 20)

Talán azt mondod: "De soha nem érzem, hogy mennyei helyeken vagyok. Mindig a pusztában érzem magam; szenvedés, megpróbáltatás és bántalmazás az amit érzek. Ha ez a mennyei helyzet Krisztusban, akkor nem értem az egészet ." Légy biztos abban, hogy a megpróbáltatás idôszaka közös minden hívô számára! Nem. A kifejezés, hogy "Krisztusban", "a mennyekben" (1: 3) nem valami amit el kell érnünk, hanem valami, amit Isten kijelent rólunk. Ha Krisztusban vagytok, akkor Isten szemében mellette ültök, az Ô jobbján.

A tény az, hogy abban a percben amikor Jézusban bíztál, hit által Jézusban is vagy. Isten elismer titeket, mint akik Fiában vagytok, és vele ültök a mennyekben. Ez nemcsak egy teológiai idea, vagy pont, hanem az igazság, egy tényleges helyzet. Így most ha akaratodat az Úrnak átadod, képes leszel ezzel a helyzettel a lelki áldásokat igényelni.

Természetesen Krisztusban lenni nem azt jelenti, hogy el kell hagynotok a Földet. Nem lehet kidolgozni valami érzést, vagy érzelmet, amely felvinne titeket a mennybe. Nem, a mennyország jött le hozzánk. Krisztus, az Isten Fia és az Atya jött szívünkbe, és ott építették otthonukat: "Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet, és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk." (János 14: 23)

Igen, Jézus a Paradicsomban van, az Ember a dicsôségben, és igen, az Ô Szelleme a Földön munkálkodik, de az Úr speciálisan benned és bennem is lakozik. Ezen a földön építette templomát, lakóhelyét. Gondolj csak az errôl szóló erôteljes kijelentésére:

"Aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magam annak." (János 14: 21) "Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ôk is egyek legyenek mi bennünk; hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem. És én azt a dicsôséget, amelyet nékem adtál, ô nékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk. Én ô bennük és te énbennem; hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted ôket, amiként engem szerettél." (János 17: 21-23)

Nézd meg még egyszer a mondatot, "És én a dicsôséget, amelyet nékem adtál, ô nékik adtam" Krisztus egy hihetetlen állítást tesz itt. Azt mondja, hogy ugyanazt a dicsôséget, amit Ô kapott az Atyától, mi is megkaptuk. Micsoda bámulatos gondolat! Mi ez a dicsôség, amit Krisztus kapott, és amit átadott nekünk, és milyen módon mutatja fel életünk ezt a dicsôséget?

A dicsôség amit Krisztus adott, az nem valami sugárzás a fejünk körül, és nem is valami érzés. Nem, nagyon egyszerûen, a dicsôség amit kaptunk, az nem más, mint a Mennyei Atyánkhoz való odajárulás szüntelen lehetôsége.

Jézus könnyûvé tette számunkra az Atyához való bemenetelt, a kereszt által megnyitotta az ajtót. "Mert Ô általa van menetelünk mindkettônknek (nekünk és azoknak, akik még messze vannak) egy Lélekben az Atyához." (Efézusbel. 2: 18) A kifejezés: "általa van menetelünk", azt jelenti, hogy van jogunk belépni, szabadon bejárni, vagy könnyedén megközelíteni. "Akiben van bátorságunk és bizodalommal való menetelünk Istenhez az Ô benne való hit által." (3: 12)

Látjátok, mit mond Pál? Azt, hogy hit által akadály nélküli lehetôségünk van Isten elé járulni. Nem úgy, mint az Ó szövetségben, ahol Eszter idegesen várt a király által adott jelre, hogy a trónhoz járulhasson. Csak miután a király kinyújtotta a jogart, akkor engedték meg Eszternek, hogy elôre léphessen.

Ellentétben ezzel, ti és én már a trón teremben vagyunk. Jogunk és kiváltságunk van, hogy akármikor beszélhessünk a Királyhoz. Valóban meghívásunk van, hogy odajáruljunk hozzá, és kérjünk. "Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy találjunk, alkalmas idôben való segítséget." (Zsidókhoz 4: 16)

Amikor Krisztus szolgált ezen a Földön, akkor is megadatott neki az Atyához való teljes bemenetel. Azt mondta, "Bizony mondom néktek, a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi." (János 5: 19, 5: 30; 8: 28)

Továbbá, Jézusnak nem kellett eltûnnie ahhoz, hogy imádkozzon az Atyához irányításért. Persze gyakran félrehúzódott és imádkozott heves szavakkal, de ezt az Atyával való együttlétért tette. Az más volt amikor naponta tanított, gyógyított, vagy démonokat ûzött ki az emberekbôl. Jézus mindig tudta, hogy Ô az Atyában van és az Atya Ôbenne. Nem volt szükséges félrevonulni ahhoz, hogy megkapja az irányítást. Az Atya Jézusban lakozott, és Ô mindig hallotta az Atya hangját, mondván, "Ez az út, ezt kell tenned."

Ma nekünk is ugyan olyan jogunk van odajárulni az Atyához, mint Krisztusnak volt. Talán azt gondolod, "Várj csak, azt állítod, hogy nekem ugyanaz a lehetôségem van az Atyához járulni, mint Jézusnak, a Teremtôhöz és a Világ rendszer Urához?"

Ne tévedj: mint Jézusnak, nekünk is gyakran és hevesen kell imádkoznunk. Keresnünk kell Istent, és várnunk kell Rá, viszont a minden napi életünkben - jövés-menésben, másokkal való kapcsolatunkban, családi életünkben, szolgálatunkban - nincs szükségünk elrejtôzésre, hogy egyedül legyünk amikor Istentôl kérünk irányítást vagy erôt. Bennünk él az Ô Szelleme, és a Szent Szellem kinyilvánítja az Atya akaratát. Hangja mindig mögöttünk van és ezt mondja, "ez az út, ezen járjatok."

A Szent Szellem Pált használta arra, hogy felfedje ezt a rejtélyt, ami nem más mint Krisztus benned, a dicsôség reménye. Természetesen az egyháznak meg kellett tanulnia, hogy mit is jelent a megváltás kegyelem által. Tudták, hogy a megváltás a hiten keresztül kapható, nem cselekedetek által, így hát Jézust szolgálták már Pál megjelenése elôtt is. Tudtak a bûnbánat szükségérôl, és gyakorlati módon ismerték az Atya kegyelmét.

Azonban amikor Pál megjelent, hirdette hogy nem elég csupán a Bûnbánat és a jó cselekedetek. Az sem elég, hogy nagy szellemi tudással hiszel Jézusban. Többre van szükség, mint csak egyszerûen hinni Krisztusban. Most kell hogy járjatok áldásaiban és teljességében. "Azért miképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Ô benne." (Kolossébel. 2: 6)

Mirôl beszélt Pál? Mire gondolt amikor azt mondta, "járjatok Ô benne"? Nem ezt tették évekig azok a hívôk? Pál egyszerûen a Krisztusban lakozás áldásairól beszélt, és azt mondta az egyháznak, hogy nem ismerték gyakorlati módon az áldásokat. Ô egy külön álló viselkedésrôl beszélt, mely szerint;

"Nem akarok csak arról tudni, hogy meg vagyok váltva. Gyakorlatban akarom azt élni. Akarom tudni, hogy mit jelent Krisztus megváltásának teljességében járni. Nem akarok csak tudni a mennyekrôl, hanem most, a mai napon részese akarok lenni minden mennyei áldásnak, ami csak kapható Istentôl. Megígérte, hogy minden mennyei áldásban részesülhetek, és azért halt meg, hogy közelébe lehessek, ahol élvezhetem az áldásokat. Azt akarom, hogy életem tükrözze ezt a tényt. Most a mennyek minden szellemi igazságát akarom, hogy a minden napi életemnek része legyen." Ezek az áldások nemcsak teológiai ideák, hanem az is kell, hogy valósággá váljanak.

Szeretteim, ez nem egy komplikált dolog. Egyszerûen kérdezd meg magad: elfogadtad Jézust, nemcsak mint megváltót, hanem, mint az uralkodó Urat a mennyekben? Továbbá elfogadtad azt is, hogy ez az uralkodó Úr él benned? Hogyan hat rád az a tény, hogy amikor felébredsz reggel, tudod, hogy Krisztus nemcsak megváltott a bûntôl, hanem benned is él? Hogyan hat az a tudat rád, hogy Ô életét adta, azért, hogy lerombolja a választó-falat Ô és te közötted, hogy veled lehessen, szerethessen, és közösségben lehessen veled?

A mennyek a miénk, itt van a lelkünkben. Igen, itt elôre megízlelhetjük a mennyek dicsôségét, amely ránk vár, örökségünk egy részét megkaptuk, hogy most használjuk. Jézus Krisztus a megváltásnál sokkal többet adott nekünk. Azért jött, hogy az életünk most teljes legyen Ôbenne minden nap.

Ez nem azt jelenti, hogy nem fogunk többé fájdalmat és bánatot érezni. Minden keresztény hívô kísértésekkel és nehézségekkel fog szemben állni ebben az életben, de a megpróbáltatásokból hálaadással fogunk elôtörni, Isten örökkévaló jósága miatt. Pál azt mondja, hogy éppen ezért ültetett együtt minket Isten a Krisztusban, a mennyekben, Hogy megmutassa a következendô idôkben az Ô kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságból a Krisztus Jézusban. (Efézusbel. 2: 7)

Mindennapi életünkben, az ebbôl következô hatás az lesz, hogy láthatjuk Isten felénk áradó szeretetét, melegszívûségét, jóságát, és éppen ezért, ha reggel felébredünk, kiálthatjuk, Halleluja! Isten, Krisztus és a Szent Szellem velem kíván lenni.

Mi ez az áldás? Ez az elfogadás kiváltsága, "Kegyelme dicsôségének magasztalására, amellyel megajándékozott minket ama Szerelmesben". (Efézusbel.1: 6) A görög szó amelyet elfogadásnak fordít a Biblia, ugyanúgy lefordítható kiváltképpen kedveltnek is. Ez különbözik az angol használattól, amely alapján az "elfogadott" szó inkább itt az elegendôt jelenti. Ez valami olyat jelent, hogy valaki eltûr valakit vagy valamit, vagy hogy el tudom viselni, De ez nem az, amit Pál akar itt mondani. Ô azt mondja ezzel a kifejezéssel, hogy Isten kitüntetett minket, mi speciálisak vagyunk a szemében, mert Krisztusba vagyunk helyezve.

Értsétek meg, hogy mivel Isten elfogadta Krisztus áldozatát, most Ô csak egy embert lát: Krisztust és benne azokat, akik hitben hozzá tartoznak. Egyszerûen, a múltbeli természetünk meghalt a keresztnél, és most Isten csak Krisztust látja, amikor ránk néz. Nekünk is meg kell tanulnunk, hogy magunkat úgy lássuk, amint Isten lát minket. Ez azt jelenti, hogy ne fókuszáljunk állandóan bûneinkre és gyengeségeinkre, hanem csak a gyôzelemre amelyet Krisztus nyert számunkra a keresztnél.

A tékozló fiú története egy erôteljes illusztráció arról az elfogadásról, amely Krisztusban a mennyekben a miénk. Ismeritek a történetet: A fiatalabbik fiú elkéri örökségét az apjától és elhajhássza bûnös életmódjával. Amikor pedig a fiú teljes csôdbe jutott - erkölcsileg, érzelmileg, és anyagilag, - vissza emlékezett apjára. Meg volt gyôzôdve, hogy már elvesztette apjának minden jó akaratát és félt, hogy apja haraggal és gyûlölettel gondol rá.

Régen ennek az ifjúnak kedvelt helye volt a családban apja mellett. Ismerte az ebbôl eredô áldásokat. Igenis a tékozló fiú azokat ábrázolja, akik elhagyták korábbi hitüket és megbuktak az Istennel való szövetségükben.

A tékozló fiú majdnem éhen halt mielôtt arra gondolt, hogy visszamenjen apjához. Végül is amikor belefáradt bûnös életmódjába, elhatározta, hogy visszatér apjához. Ez a bûnbánat útját ábrázolja.

Amikor elôször ment el, apja valószínûleg emlékeztette ôt, hogy akármikor visszatérhet a családba. Akármelyik szeretô szülô azt mondaná, "Az ajtó mindig nyitva van számodra. Szeretném, ha mindig emlékeznél arra, hogy a szívem veled megy. Amikor mindennek vége lesz az életedben, kérlek, jöjj vissza, mindig szívesen fogadunk téged." Itt láthatjuk, hogy a visszatérés akadálytalan. Szóval a tékozló fiú gondolta, "Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz". (Lukács 15: 18) Korábbi áldását gyakorolta és használta.

Ez a megtört ifjú szomorúsággal volt eltelve bûnei miatt. A Biblia ezt írja, "Atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened." Ez világosan mutatja azokat, akik bûnbánattal jönnek, Isten szerint való szomorúsággal.

Érthetô mindez? A tékozló visszatért bûneibôl, hátrahagyta a világot, és az apja által ígért nyitott ajtón keresztül a bûnbánattal bejárást nyert, de ezzel még nem lett elfogadott.

Micsoda tragédia ebben a helyzetben lenni! Itt van egy hívô, aki rendben járta útját, valóban sajnálta régi bûneit, belefáradt abba, hogy bûnösségét, szégyenét és átkozottságát hordozza, de mégsem tudta, vajon az apja elfogadta e ôt igazából. Azt gondolta, Apám biztosan haragszik rám. Valószínûleg gyûlöl, amiért elpocsékoltam örökségem. Haraggal és bírálással lesz telve, amikor majd szembe állok vele.

A tékozló fiú nagyon elfáradhatott amint azon gondolkozott, hogyan is tudna megjavulni, hogyan is tudna visszaesés nélkül élni. A múltban sok üres ígéretet tett, de képtelen volt azokat megtartani és újra elesett.

Szomorú, de hiszem, hogy hívôk sokasága él ilyen helyzetben. Jézus ezt a példabeszédet valójában azért adta, hogy felnyissa szemünket, hogy felismerjük mi is a mi helyzetünk Ôbenne. Azt hangsúlyozta, Nem hiszed-e, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem, mi egy vagyunk.

Amint a tékozló fiú közeledett otthonához, biztosan találkozott olyan emberekkel, akik azt mondták, "Apád búsul miattad, elveszett bárányának nevez, állandóan keres téged". Az ifjú pedig valószínûleg így válaszolt, "Tudom, hogy apám egy szeretô ember, de borzasztó bûnt követtem el ellene, ha csak tudnátok mindazt, amit tettem."

Nem volt békessége, mert nem értette meg a helyzetét a családban. Milyen szomorú, amikor a mennyei örömet hiányoljuk, a békét amely minden értelmet felülhalad, mert nem ismerjük el, hogy elfogadottak vagyunk. Mint a tékozló fiú, a hívôk sokasága is akik hibáztak az életben, meg vannak gyôzôdve arról, hogy "Én nem érdemlek meg semmit, Isten nem fogad el engem többé."

Hát mi történt ezután a tékozló fiúval? "Mikor pedig még távol volt, meglátta ôt az atyja és megesett a szíve rajta, hozzá futott, és nyakába esett csókolgatva ôt." (Lukács 15: 20) Milyen gyönyörû felvonás! A bûnös ifjú bocsánatot nyert, és apja átölelve szerette ôt minden harag és kárhoztatás nélkül. Amikor érezte apjának csókjait, tudta, hogy visszafogadtatott a családba.

Itt van az, ahol sok hívô keresztény története véget ér: a tékozló visszafogadtatott a családba még egyszer, apja által. Hát nem ez a legfontosabb? Mi is így képzeljük az Atyával való kapcsolatunkat. Ismertük az Ô szeretô csókjait, bocsánatát, és kegyelmét, de csak eddig visszük a kapcsolatunkat. Eddig ismerjük el Isten szeretetét.

A tény az, hogy így még mindig nem léptünk be az Atyai házba. Nem ültünk le a lakomához. Jézus példabeszéde szerint még sokkal több vár ránk. Atyánk nem lesz megelégedve addig, amíg el nem fogadunk minden áldást, ami a bocsánatával jön. Ô azt kívánja, hogy állandóan mellette üljünk, és élvezzük családjában az ünneplés örömét.

Igazából az Atya azt mondja, "együnk és vigadjunk". (15: 23). A görög szó "vigadjunk" itt örömteli hangulatot jelent. Csak gondolj a vigadozásra abban a házban: "Az atyja pedig monda az ô szolgáinak: hozzátok ki a legszebb ruhát és adjátok rá és húzzatok gyûrût a kezére, és sarut a lábaira, és elôhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vigadjunk, zenével és tánccal." (15:22- 25)

Figyelj, mi is történt ebben a jelenetben? A tékozló fiútól nem kérték, hogy tisztálkodjon meg a lakoma elôtt. Nem, az atya készítette el ôt, hogy lakomázzon, és nem tisztította meg elviselt ruháját, hanem újat adott neki, amely új életet jelképezett. A fiú talán így védekezett. "De apám, nem érdemlem meg mindezt." De az apa talán így válaszolhatott, "Nem nézek a múltba, örülök, hogy elfogadtad szeretetemet. Kibékültünk, és most eggyé váltunk. Ez az én örömöm."

Hiszed, hogy elfogadtad Krisztust? Talán a tékozló ifjúhoz hasonlóan éreztél, amikor az atya megcsókolt és befogadott a házába. Ha igen, akkor valószínûleg hiszed azt is, hogy Krisztussal együtt foglalsz helyet a mennyekben. Ha így van, akkor hol van az örömöd? Hol látod az Atya lakomáját életedben, énekelve, táncolva szíved boldogságában?

Talán az utolsó jelenet a legjobb magyarázat, amikor az idôsebb báty jön haza a munkából. Amint kívülrôl benéz a házba az ablakon keresztül, látja az ünneplést. Meglepve látja apját táncolni, fiatalabb tékozló testvérével.

Ne felejtsd el, hogy az idôsebb fiú is a családba tartozik, és ô is elfogadott. De a példabeszéd világosan megmutatja, hogy ô szomorúnak és szánalmasnak érzi magát. Miért? Apjával élve éveken keresztül soha nem volt öröme az apa házában. Soha nem élvezte a kapható áldásokat. A tény az, hogy a történet végén az apa arra emlékezteti ôt, hogy az áldások mindig ott voltak számára: "Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd!" (15: 31)

Kérdezlek: Élvezted a teljes elfogadás áldásait? Jézus világossá teszi, hogy mi vagyunk a mennyei Atyánk öröme és gyönyörûsége. Ô örvendez felettünk, de ha mi soha nem lépünk be házába és nem nyugszunk meg abban, hogy elfogadott minket, akkor mi raboljuk el örömét.

Sürgetlek; hagyd magad mögött bûneidet és világi törekvéseidet, és minden testi vágyat, amely mint teher, könnyedénn körülvesz. Lépj be, és foglald el a helyed Krisztusban! Ô meghívott téged, hogy örülj, amiért elfogadott vagy. Akkor ha felébredsz holnap, kiáltani fogsz, "Hallelujah, Isten elfogadott engem. Szívem hálával és örömmel van eltelve."

Dicsôség az Ô szent Nevének!