Nem kell hogy meghalj a pusztádban
Nemrégen kezdtem tervezgetni hogy írok egy könyvet Isten szentjeinek szenvedésérõl. Fel akartam bátorítani a keresztény hívõket, hogy az Úr hûséges még megpróbáltatásuk közben is. Azóta sokan írtak tanúvallomást téve, hogy Isten miképpen adott kegyelmet szenvedésük idején. Az egyik asszony egy hosszú ideig tartó fizikai megpróbáltatásról írt:
"Tizenkét évvel ezelõtt, férjemmel feladtuk állásunkat és Isten a nemzetekhez irányított minket, mint evangéliumi misszionáriusokat. Ezekben az idõkben több mint harminc országon utaztunk keresztül. Gyakran borzasztó körülmények között szolgáltunk, de az Úr mindig jó egészségben tartott minket, és természet feletti erõvel kegyelmén keresztül ellátott minket.
Ezután, múlt márciusban, egy ismeretlen, különösen heves betegség támadott meg engem. Láttunk sokakat szolgálatunk során ilyen betegségben szenvedni a távoli országokban. Nagy fájdalmat és a kéz megdagadását okozta. Specialisták képtelenek voltak pontosan megállapítani mi okozta a fájdalmas dagadást az ízületeimben. Csak fejüket vakarták zavartan.
Istenhez sírva kiáltottam, de az egek csendben maradtak. Az egész idõ alatt nem éreztem az Úr jelenlétét közelemben. Kilenc hónapot töltöttem egyedüllétemben a fájdalom és bizonytalanság pusztájában. 1999 decemberére, a fájdalom fizikailag és szellemileg is teljesen megviselt. Kimerült voltam, és alig tudtam aludni. És szellemileg egyre inkább kicsúszott a lábam alól a talaj. Azok voltak életem legsötétebb napjai. Nem tudtam, hogy meg fogom-e látni az új évszázadot.
Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy a nap süt be fényesen a szobámba. Rájöttem, hogy átaludtam az egész éjszakát elõször hosszú idõ óta. Elsõ gondolatom az volt, hogy nincs fájdalmam. Féltem említeni férjemnek, vártam, hogy a fájdalom talán visszatér, de nem jött.
Megértettem, hogy amíg aludtam, Isten dolgozott. Éreztem, hogy azt mondta az ördögnek, "Ami elég az elég". Most egy év elmúlt és még mindig nem érzek fájdalmat. Orvosom ezeket a szavakat írta be jegyzeteibe: "rejtélyes csoda". Több energiám van mint azelõtt. A pusztából jöttem ki szeretett Jézusomra támaszkodva és bízva Igéjében."
Az ilyen történet hitet erõsítõ, amint hívõk kiemelkednek a pusztai megpróbáltatásukból Isten hûségében örvendezve. Látszólag soha nem végzõdõ borzasztó fájdalomról beszélnek, megpróbáltatásokról, szerencsétlenségekrõl, tragédiákról. Elõször erõs reményük van, de hamarosan letörnek. Elõször egy természetfeletti erõt éreznek, de késõbb borzasztó félelem járja át õket. Aggasztó kérdések árasztják el gondolataikat "Miért történt velem ez a szerencsétlenség? Isten bírál engem valami múltbeli bûnöm miatt? Miért nem kapok választ imáimra? Böjtöltem és imádkoztam, de semmim sem történik. Miért?"
Talán megtántorodtak a megpróbáltatásban és készen vannak elesni. De mindvégig tartották hitüket. Hogyan? Megengedték, hogy szenvedésük térdre kényszerítse õket. És ennek eredménye az Úrban megnövekedett bizodalom. Kikerültek a pusztából vallva Isten jóságát, erejét és felszabadító hatalmát.
Az biztos, hogy soha nem hallottam olyan sok szenvedésrõl Isten gyermekei között mint manapság. Feleségem, Gwen és én meg vagyunk döbbenve a leveleken, melyeket olvasunk. Sokszor mondjuk egymásnak, "Olvastál valaha is ilyesmit? Ennek az embernek a szenvedése elképzelhetetlen."
Emberek írnak életveszélyes betegségekrõl, melyek õket sújtják. Családok bomlanak fel, házastársak elválóban vannak, gyermekek lázadoznak és kábítószereket szednek. Mások pedig lelki vagy szellemi pusztaságban küszködnek. Depresszióban szenvednek, félelemmel, mindenféle aggodalommal állnak szemben. Némelyek pénzügyi gondokban és hatalmas adósságokkal élnek. És ez a feszültség a kétségbe esés pusztájába kergeti õket.
Az egyik ember aki elvesztett egy szeretett személyt egy tragédián keresztül, azt írja, "Reszketek minden esetben, mikor a telefon csöng. Még több rossz hír jön? Csak egy hívástól függ."
Egy Istenfélõ asszony azt írja, hogy kapott egy ilyen hívást. Írja, "Mi erõs, Bibliában bízó család vagyunk, templomban járunk rendszeresen. Megpróbáltatásunk idején három szép fiunk volt, egy 7-éves,egy 3-éves és egy 14 hónapos. 1996 augusztusában kaptuk a rémes telefonhívást. Férjem, miközben a tetõt javította 35 láb magasságból esett le.
Operációra volt szüksége, hogy helyrehozzák az eltört felsõ lábszárát és könyökét. Az operáció elõtt való este azt mondta, "Mondd meg a fiúknak hogy szeretem õket és látni foglak titeket holnap reggel." De az operáció alatt, az orvosok bajjal álltak szemben és reggelre férjem kábulatban feküdt.
A hitem azt mondta, hogy csak pihen, és hogy hamarosan visszatér hozzánk. De 13 nap után- számos orvosi eljárás és egy másik kórházba való átszállítás után, amellett, hogy ország szerte emberek imádkoztak érte, az Úr hazahívta férjemet.
Minden olyan jól ment a családunkban. Aztán hirtelen, a világunk összeomlott. Jézus nem mondta soha, hogy keresztény hívõk nem fognak szenvedni, igaz? Most, hogy három fiamat nevelem, ez bebizonyosodott.
De mégis mindennek ellenére fiaimnak erõs a vágyuk, hogy a mennybe kerüljenek. Nemcsak az Atya Isten vár reájuk, de a földi apjuk is vár ott, és megváltoztatta életüket. Dicsõítjük Istent, hogy megtért apjukat vitte Isten a mennybe. Mindannyiunknak ez a célja egy napon."
Ez az asszony kijött a pusztából Jézus karján. De sok keresztény nem tud kényelmet, megbékélést és erõt találni Istenben. Szeretnélek megkérdezni: Hogyan álltál szemben a te pusztai megpróbáltatásoddal? Talán most mész keresztül ilyesmin.
Talán a te pusztád egy "Halál völgye". Hallottad hogy a doktor azt mondta, "Ez rák. Rosszindulatú." Vagy talán egyik családtagodnál gyógyíthatatlan betegséget állapítottak meg. Számtalan emberrel osztasz meg ilyen fájdalmat, amint azok is órákig várakoznak a kórházak folyosóin, és csendben sírva könyörögnek egy csodáért.
Talán a te pusztád egy mély depresszió. Borzalommal kelsz fel minden reggel mert egy sötét felhõ folytonosan ott lebeg feletted. Állandóan sírsz, " Uram segíts, nem bírom tovább!". Mikor templomba mész, próbálsz jót mutatni és mosolyt erõltetsz. De mélyen a bensõdben tudod, hogy poklon mész keresztül. Böjtöltél, imádkoztál, az Urat kerested napokig, hetekig, hónapokig. De úgy látszik, Isten nem válaszol imádra.
Idõnként mindannyian a pusztában találjuk magunkat. Könyvet tudnék írni arról, hogy hány pusztai megpróbáltatáson mentem keresztül életemben. Mégis némely hívõ keresztény visszautasítja az ilyesmit, nem képes elfogadni az ilyesmit ami mindannyiunkhoz elõbb-utóbb elkerül. Azt gondolják, hogy az ilyen beszéd hit hiányát jelenti. Ismerek egy pásztort aki egyesületének kijelentette, "Hitem védettséget ad nekem mindenféle sérelemmel szemben. Minden fájdalmat és szerencsétlenséget Jézus nevében megkötöztem. Egyszerûen visszautasítom mindezeket."
Nem kívánok megsérteni senkit, de nem kérdés, hogy ez az ember a puszta felé halad. Hite egyszerûen nem egyezik meg az Igével. Dávid azt írta: "Szabadíts meg engemet oh Isten, mert a vizek lelkemig hatottak. Mély sárba estem be, hol meg nem állhatok; feneketlen örvénybe jutottam és az áradat elborít engem. Elfáradtam a kiáltásban kiszáradt a torkom; szemeim elbágyadtak, várván Istenemet." (Zsoltárok 69:2-4)
A Szentírás világosan mutatja: Még a legistenfélõbb is szenved mély pusztai próbáltatásokat. A kérdés, hogyan emelkedünk ki ezekbõl? Biztosak lehetünk abban, hogy változást fog okozni. Mindenek felett, csakis a pusztában van kitéve hitünk tüzes megpróbáltatásnak. Szóval a jelen megpróbáltatásod rosszra vagy jóra fog változtatni téged?
Mi a hited alapja? Mire építetted azt? Az Ige azt mondja, hogy "Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által." Isten "szellemi füleket" ad, melyek képesek hallani. (Róm. 1o:17) Szóval ez az amit a biblia mond a "pusztaság"-ban való gyakorlatról:
- "Ments ki engem az iszapból, hogy el ne süllyedjek; hadd szabaduljak meg gyûlölõimtõl és a fenekektlen vizektõl....Halgass meg engem, Uram, mert jó a te kegyelmességed!...ne rejtsed el orcádat a te szolgádtól;mert szorongattatom nagyon: siess, hallgass meg engem!" (Zsoltárok 69:15-18) Világos hogy a megpróbáltatások "vize" elárasztja az Istenfélõt.
- "Mert megpróbáltál minket oh Isten, megtisztítottál amint tisztítják az ezöstöt. Hálóba vittél be minket, megszorítottad derekainkat. ...tûzbe-vízbe jutottunk..." (66:1o-12) Ki visz minket a megpróbáltatások hálójába? Maga Isten.
- "Minekelõtte megaláztattam, tévelyegtem vala; most pedig vigyázok a te szódra...Jó nékem, hogy megaláztál azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet" (119: 67,71) Ez a vers teljesen világos: Jó a számunkra - még áldás is - ha szenvedünk.
- Gondolj csak a zsoltárénekes vallomására: "Szeretem az Urat, mert meghallgatja esedézéseim szavát...körülvettek engem a halál kötelei és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem; nyomorúságba és inségbe jutottam. És az Úrnak nevét segítségül hívám; kérlek Uram szabadítsd meg az én lelkemet." (Zsolt. 116:1-4) Itt van egy hûséges szolga aki szereti az Urat és nagy hite van. Mégis nyomorúságba és ínségbe jutott, és a halál kötelei vették körül.
Ez a téma az egész biblián keresztülvonul. Isten Igéje hangosan kiáltja hogy az út a hithez árvízen és tûzön keresztül vezet. "Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken"(Zsolt. 77:2o) "Imé újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen a pusztában utat szerzek és a kietlenben folyóvizeket." (Ézsaiás 43:19) "Mikor vizen mégy át én veled vagyok és ha folyókon azok el nem borítanak, ha tûzben jársz nem égsz meg és a láng meg nem perzsel téged." (Ézsaiás 43:2) "Mivel Én vagyok az Úrad, Istened aki a jobb kezedet fogom és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek." (Ézsaiás 41:13)
Ez az utolsó versnek van egy fontos kulcsa: Minden pusztai tapasztalatunkban, mellyel szembe találjuk magunkat, Atyánk a kezünket fogja. De csak azok akik keresztül mennek a pusztán kapják meg kezének megnyugtató erejét. Azokhoz nyújtja ki kezét akik a bajok dühöngõ folyójába kerültek.
Egyik levelezõ listánk olvasója írt egy erõteljes könyvet a szenvedésrõl. Esther Hunter a neve és a könyv címe: "Joy in the Mourning" (Öröm a gyászban) Esther írt nekünk egy nem régibben átélt megpróbáltatásról. Õ és férje Arkansasból Manitóbába, Kanadába repültek eltemetni Esther 9o éves prédikátor apját. 12 gyermeke ott volt apjuk tiszteletére.
Esther gyermekei és a család öt autóba zsúfolódtak össze, amint haza hajtottak a temetésrõl. Az úton veszélyes hóviharba kerültek, és csak fehérséget láttak mindenütt az úton. A viharban a vezetõ autó valamiképpen elvált a többitõl.
Esther és férje voltak a második autóban. Elõl látták, hogy egy nagy baleset történt, melyben két autó borzasztóan megsérült. Esther ápolónõ így férje megállt, hogy segítsenek. Amint közelebb kerültek látták, hogy a vezetõ autó volt az egyik a szerencsétlenségben. Egy autó próbált egy teherautót megelõzni, a hóviharban nem látták a szembejövõ kocsit, és teljes erõvel egymásba ütköztek.
Esther amint benézett az összeroncsolt autóba, látta nõvérét, 4 éves kis fiát és két bátyját ott feküdni. Esther kihúzta unokaöccsét a roncs alól akit a kórházba vittek, azután nõvérét, aki hamarosan meghalt karjában. A két báty meghalt az összeütközéskor.
Esther kis unokaöccse életbe maradt, de senki nem fogja és tudja elfelejteni, amit abban a hideg, leírhatatlan jelenetben láttak azon a magányos úton. És apjuk a halottasházban a koporsóban feküdt. És anyjuk aki Alzheimer-kórban szenvedett, soha semmit sem tudott meg a tragédiáról.
Két évig Esther a bánat és zavarodottság "pusztájában" vándorolt. Állandóan könnyekre fakadt. Tele volt kérdésekkel, hibáztatással, a "Mi lett volna, ha..." kérdés borzalmas terhével. Órákat töltött térdén imádkozva és kutatva Isten Igéjét. Elkeseredve próbált csak egy csöpp vigaszt és gyógyulást találni ebbõl a rémes tragédiából.
Egyik nap amint Esther a folyó mellett sétált felvett egy kis követ. Rákarcolta a szavakat, "Nem bírom ezt a terhet tovább viselni." És megértette; "Nem hibáztathatom magam többé" Ezután a követ a vízbe dobta. Abban a pillanatban Isten levette terhét .
Esther a rémes pusztából kijött Jézus karján egy erõteljes hitvallással; " Az én Atyám mindent jól tesz. Az én szeretõ Atyámmal, nincsenek véletlenek." Végül is igazán örömöt talált gyászában.
Némely hívõk nem tudják elfogadni a tényt, hogy Jób egy igazságos, szent, Isten által szeretett ember volt, aki borzasztó szerencsétlenségeket szenvedett. Azoknak a keresztényeknek csak azt mondom: Lehetetlen számunkra megérteni mi az igazi hit hacsak nem nézünk Jób bajaira és azt mondjuk, "Isten egy bizonyos célból megengedte, hogy azok a bajok megtörténjenek Jóbbal."
Igen, Isten megengedte hogy Jób elveszítse gyermekeit. Megengedte egészsége, tulajdona és jó híre elvesztését. Megszégyenült barátai által és elõtt. Még saját felesége is csúfolta. Teste pedig borzasztó, fájdalmas sebekkel volt telve.
Ez az ember kibírhatatlan fájdalommal és szomorú szívvel élt. Csak nézd meg õt életének romjain: Elhagyatva érezve magát, fájdalommal összetörve, az egek pedig látszólag nem válaszoltak imáira. Jób álmatlan, sötét éjszakákat töltött el, és borzasztó fájdalmas nappalokat. Fájdalma olyan nagy volt, hogy kérte az Urat, vegye el életét. Mégis, mindezeken keresztül Isten szerette õt. Ténylegesen Isten szemében sosem volt kedveltebb, mint a megpróbáltatások közepette.
Jób legrémesebb órájában az Úr egy életet megváltoztató felismerést adott neki Magáról. Személyesen vezette ki Jóbot a pusztából. És Jób rettenthetetlen hittel emelkedett ki, vallva, " Ha meg is öl engem, mégis bízom benne!" (Fordítás a King James Bibliából, Jób 13:15)
Ezzel ellenkezõleg némely hívõ keserûen és haraggal jön elõ a pusztából. Megpróbáltatásuk kételkedõkké, keményekké, vígasztalhatatlanokká teszi õket és Istent megvetik. " És szól Sion: elhagyott az Úr engem és rólam elfelejtkezett az Úr!" (Ézsaiás 49:14)
Láttam szenvedõ keresztényeket teljesen az Úr ellen fordulni, akit egyszer szerettek. Azzal vádolják Istent, hogy elhagyta õket bajukban. És õk is abbahagyják az imádkozást. A Bibliát félre teszik és nem járnak többé templomba. Ahelyett rémes haragot és neheztelést éreznek Isten iránt.
Ismertem egy pásztort aki elvesztette hitét, mert egy családtagja meghalt. Ez az ember azt hitte, hogy az õ hite megvédte minden szerencsétlenségtõl, amikor pedig tragédia ütött be ez teljesen feldúlta, és teljes mértékben Isten ellen fordult. Barátai meg voltak döbbenve, hogy mennyire megkeményedett a szíve. Azt mondta nekik, ""nem is akarom hallani Jézus nevét még megemlíteni sem."
Tragikusan, némely hívõ a pusztában hal meg. Ez történt Izraellel is. Kivéve a hívõ Józsuét és Kálebet, az egész generáció - egy nép amelyet az Úr csodálatos módon kiszabadított Egyiptomból - elveszett a borzasztó kietlen pusztában. Meghaltak kétséggel telve, fájdalomban és kínban. Miért? Mert nem akartak Isten esküdt szavában bízni, hogy megtartja õket a bajokban.
Az Úr megígérte nekik, "Ne rettegjetek és ne féljetek... az Úr a ti Istenetek aki elõttetek megy Õ hadakozik értetek...az Úr a te Istened úgy hordozott téged amiképen hordozza az ember az õ fiát...Aki elõttetek jár vala az úton, hogy szemeljen ki néktek ahol táborozzatok...hogy megmutassa néktek az utat amelyen járjatok."(V Mózes 1:29-33)
Mégis olvasd el, hogy mi történt ezzel a megkeményedett nemzedékkel: "Az idõ pedig melyet eljáránk... 38 esztendõ amely alatt kiveszett a hadra való férfiak egész nemzettsége a táborból amint megesküdt vala az Isten."(2:14-15) Isten várt amíg a legutolsó is meghalt mielõtt beszélt megint Izráellel: "És lõn, hogy amint a hadakozó férfiak mind elpusztúltak, kihalván a nép közül. Így szóla az Úr..." (2:16-17)
Mi okozta azt, hogy ez a nemzedék elpusztult a pusztában? Ugyanaz az ok amiért keresztény hívõk meghalnak a saját pusztájukban:
Izráel megpróbáltatásain keresztül, Isten újra és újra próbálta nagy szeretetét kimutatni irántuk. Egyszerûen nem hitték el, hogy megpróbáltatásuk Isten szeretetébõl fakadt. Ehelyett állandóan azt ismételték, "Ha Isten szeretne minket miért hozna ide ki a pusztába? Miért engedné meg, hogy szenvedjünk?"
Itt látható minden hitetlenség gyökere: a hit és Istennek gyermekei iránt való szeretetében való megnyugvás megtagadása. Ennek ellenére Isten Izraelt választotta, mert szerette õket: "És mivel szerette a te atyáidat és kiválasztotta az õ magvokat is õ utánok és kihozott téged az õ orcájával Egyiptomból az õ nagy erejével...Nem azért szeretett titeket az Úr sem nem azért választott titeket hogy minden népnél többen volnátok;mert ti minden népnél kevesebben vagytok, hanem mivel szeretett titeket az Úr..."(V. Mózes 4:37, 7:7-8) Izráelnek megmondta, "Isten nem azért választott téged mert valamilyen oknál fogva speciális vagy, hanem egyszerûen, mert szeretett téged." Gondolkozz csak ezen:
- Miért nem engedte Isten, hogy Bálám átkozza Izraelt? "De az Úr, a te Istened nem akarta meghallgatni Bálámot; hanem fordította az Úr a te Istened az átkot néked áldásodra, mivelhogy szeretett téged az Úr a te Istened." (23:5)
- Miért vezette Isten Izraelt a Vörös Tengerhez? Azt akarta látni, hogy bíznak-e az õ mennyei Atyjukban. Azt gondolta; "Milyen Atyának képzelnek engem? Igazán hisznek abban, hogy nem engedem õket az ellenség kezébe esni, mert szeretem õket? Hisznek az én vasszilárdságú ígéreteimben, hogy minden körülmények között át fogom õket segíteni? Tudják, hogy sohasem fogom õket cserben hagyni, még akkor sem, ha a helyzet reménytelennek és sötétnek tûnik?"
- Miért vezette Isten az Izraelitákat a keserû vizekhez Máránál? Megint látni szerette volna, hogy népe hisz szeretetében. Látni akarta, elhiszik hogy szomjúságukat kielégíti, mivel szereti õket.
- Még egy másik próbát látunk az Ígéret Földjének határán állva. 12 embert kiküldtek hogy kikémleljék a földet. De 1o-en rossz hírt hoztak vissza. Azt állították, hogy Izráel soha nem fogja tudni legyõzni az ott élõ óriásokat, nagy, körülfalazott városokat, várakat és mindenféle akadályokat melyek túl ijesztõek voltak.
És a nép, hogyan reagált erre a hírre? Megint félelemmel és hitetlenséggel kiáltottak fel: "Nem mehetünk fel az ellen a nép ellen, mert erõsebb az nálunknál" (IV. Mózes 13:32) Lényegében azt mondták, "Ellenségeink erõsebbek Isten szereteténél." Azzal vádolták az Urat, hogy szükségük idején magukra fogja õket hagyni. És egész éjjel panaszkodtak és sírtak, "Inkább halottak lennénk. Miért hozott Isten ilyen reménytelen helyzetbe?" István Apostol mondta errõl a néprõl, "...szívökben Egyiptom felé fordulának." (Apostolok Csel. 7:39)
Újra láthatjuk, hogy minden krízisben az Úr megerõsítette népét, mondván; "Hûséggel szerettelek téged". Mégis minden alkalommal, nehézségeik elhomályosították Isten szeretetének tudatát irántuk.
Csak gondolkozzál el ezen: Ha hiszünk, elfogadjuk és bízunk mennyei Atyánk szeretetében, mitõl kell félnünk? Megtanultam, például, hogy ha igazán nyugszom Isten szeretetében, nem kell félnem attól, hogy meg leszek csalva. Ha teljesen az Övé vagyok, ha hiszem, hogy szeretõ karjaiban hordoz engem- akkor nem fogja megengedni, hogy az ördög vagy akármilyen "hang" félre vezessen.
Ugyancsak nem kell félnem egy hirtelen szerencsétlenségtõl, vagy elbukástól vagy bizonytalan jövõtõl. Az én szeretõ Atyám nem fogja megengedni hogy akármi is történjen életemben kivéve azokat melyek elõzõleg el voltak határozva, hogy az én és a szeretteim elõnyére fognak történni. Mindegy, hogy milyen problémám lesz, mindent úgy fog irányítani, hogy kiutam lesz. A szeretet Istene csodákat tud csodák után létrehozni az életemben, ha bízni fogok Benne.
Ez nehéz idõkre, tüzes megpróbáltatásokra, még halálra is fel tud engem készíteni. Tudom, hogy ezeken keresztül az Úr meg fogja osztani fájdalmamat és könnyeimet, mint arany olyan drágák lesznek elõtte. Nem fogja megengedni, hogy megpróbáltatásaim elpusztítsanak. Hûségesen mindig fog egy kiutat biztosítani számomra.
Talán csodálkozol, "Nem csinálunk bajt a saját életünkben rossz döntéseinkkel? Nem hozunk fejünkre káoszt, mert Isten akaratán kívül esünk? Mi van a bolondos dolgokkal amikbe belekeveredünk?" Légy meggyõzõdve: Ha egyszerüen bízol az Úr szeretetében, megbánod bûneid, Õ ki fogja tisztítani a zagyvaságot amiben belekerültél. "...ékességet ad a hamu helyett."
Istenünk nemcsak, hogy szereti népét, de minegyikünkben gyönyörködik. Élvezete van bennünk és fenntartásunk, megmentésünk gyönyörködteti Õt. Ilyen szülõi élvezetet látok feleségemben. Gwen, akármikor egyik unokánk felhív telefonon, fénylik az örömtõl mint egy kivilágított karácsonyfa. Senki sem képes elvenni a telefont tõle. Mégha azt mondanám is, hogy az Elnök az ajtónknál áll, csak elkergetne engem és folytatná a beszélgetést.
Hogyan tudnám az én mennyei Atyámat azzal vádolni, hogy kevésbé szeret engem, mint ahogyan én szeretem gyermekeimet? Idõnként gyermekeim csalódást okoztak tetteikkel tanításom ellenére. De egyszer sem vontam el szeretetem tõlük és élvezetem bennük. Ha pedig ilyen kitartó szeretetem van nekem, habár nem vagyok tökéletes, mennyivel inkább a mi mennyei Atyánk törõdik velünk gyermekeivel?
Ezért találom ezt a jelenetet érthetetlennek Izráel kémjeit illetõen. Isten újra és újra bebizonyította szeretetét irántuk, mégis minden alkalommal visszautasították azt. Végül Józsué és Kaleb fel állt és így kiáltott, "Ha az Úrnak kedve telik bennünk akkor bevisz minket arra a földre és nékünk adja azt, mely tejjel és mézzel folyó föld." (IV. Mózes 14:8) Micsoda egyszerû de erõteljes kijelentés. Mondván, "Istenünk szeret és élvezetét találja bennünk. És minden óriást le fog gyõzni, mert élvezettel teszi azt értünk. Ezért nem szabad, hogy az akadályokat nézzük. Az Úr nagy szeretetére kell fordítani tekintetünket."
A Szentíráson keresztül olvashatjuk, hogy az Úr kedvesei vagyunk: "...kedvesek pedig õ nála akik az õ útjokban tökéletesek." (Példabeszédek 11:2o) "...az igazak könyörgése pedig kedves néki." (15:8) "Megszabadított engem az én ellenségeimtõl...akik hatalmasabbak voltak nálamnál...de az Úr volt az én támaszom, és kivitt engem tágas helyre: kiragadt engem, mert kedvét leli bennem." (Zsoltárok 18-2o)
Ebben az utolsó versben fedezzük fel a nagy igazságot amit Izráel nem ismert fel: " ...kiragadt engem, mert kedvét leli bennem." Mindegy, hogy milyen erõs az ellenségem- mindegy hogy milyen pusztító a megpróbáltatásom vagy milyen reménytelennek tûnik minden- Istenünk meg fog szabadítani minket. Miért? Mert kedvét leli bennünk.!
Isten bõségesen világossá tette Izráelnek, hogy szereti õket. Ezért kérhette népét: "Miért szólsz ekként Izráel:Elrejtettet az én utam az Úrtól és ügyemmel nem gondol Istenem?"(Ézsaiás 4o:27) Azt mondá, "Hogyan tudod mondani, hogy nem látom megpróbáltatásod? Hogyan képzeled, hogy nem találom kedvem benned? Kedveltem Jóbot, az én szolgámat még a szörnyû bajain keresztül is. És még most is kedves vagy elõttem a nehéz körülményeid közt is. "
Abszolút fontos, hogy higgyük - gyorsan, erõsen, ma -, hogy Isten szeret minket és kedvesek vagyunk elõtte. Akkor képesek leszünk elfogadni, hogy életünk minden körülménye idõvel Atyánk szeretõ akaratának bebizonyul a számunkra. Ki fogunk kerülni a pusztából Jézus szeretõ karján és örömöt fog kihozni gyászunkból.
Kedves szentek, ne nézzetek a növekedõ számlákra és ne nézzetek a bizonytalan jövõre. A ti részetek az, hogy bízzatok a szeretõ Atyátokban és az Õ szövetségének igéreteiben és ismerjétek fel irántatok lévõ nagy szeretetét. Ezáltal lesztek gyõzedelmesek, mert Õ fenntart titeket szeretõ karjaiban."
Dicsõség az Õ Szent Nevének!